Tőmondatok című kötetét (1968) azzal a szokatlan állítással kezdi, hogy „az irodalom nem irodalom”, s hogy aki még ennyit se tud, az bizony – nolens volens – hülye. A kritikusnak illenék ezt kimagyarázni, hogy hát dehogyis nem, hisz mégiscsak, meg hogy ugyanakkor… satöbbi. Próbáljuk meg nem kimagyarázni.

Ha nem, akkor mi? Ilyen válaszok adódnak, hogy nem, mert „a létet kell kibírni”, a „puszta létet” (Dobverő). Meg hogy semmi se szép, úgy amúgy, csak a „csupasz értelem”, „az önmagát szülő gondolat”. S hogy az irodalom: nyers önvédelem, „Védd magad!” (Tőmondatokban)

Az irodalom a gondolat útját követi, amely viszont a maga részéről egész konkrétan az életrajzot, mely viszont a maga részéről a „befogadó közösséget” célozza (A gondolat útja). Mert van ugyan egyfajta „szörnyű közösség” is, melyet egész a marxi diagnózis szellemében ragad meg, hisz ha kinyitom csak a vízcsapot is, máris „mennyi emberi munka fog most velem kezet!” E közösség a „Már nincs szavam” lehetőségéig, az eltárgyiasult-elidegenedett társadalmi totalitásig szörnyű. De még e szörnyű közösség átka alól is feloldozhat, ha „Továbbgondolok egy gondolatot.” (Szorítóban)

S hogy az irodalom nem mámor, nem áhítat, nem bódulat, nem küldetés, nem dobszó. Hanem mi? „Lélegezni tanulunk. / Járni.” (Dobverő) „Nekifekszem a szélnek. / Szétszaggatom. / Járok.” (Szélben) Lélegezni, járni: ezek alapfunkciók. Annyi, mint létezni. Annyi, mint a lét (vagy a dolog) önmagáért, célszerűtlenül.

Az irodalom „szembeköpés” (Előszó), ami így kiragadva, csak pimasz. Mert ami pimasz, az kicsit cinkos, számít arra, hogy akceptálják a gesztust. Túl intencionált.

De arról van szó, hogy a történelmet kell szembeköpni. Azt a történelmet, amelyet a saját szorongásából ért meg: „S ekkor egyszerre megértettem, hogy ami én vagyok, / ez a csupa-félelem, csupa-gátlás / a megalázottak, a kiszolgáltatottak ismertetőjegye, / s hogy többen vagyunk ilyen jeggyel szomorítottak a földön, / mint ahányan éheznek, vagy mint ahányan belehalnak.” (Előszó) A szorongó, élhetetlen, idegesítő alkat történelmi következmény, szembe kell köpni ezért a történelmet, amely megnyomorította a szorongással.

Az eddigi történelem: a négy fal, ez elsőre egyszerű. Azt mondja, be vagyunk zárva a történelembe. Az ötödik fal, amelyik „a végtelenbe szalad”, még hátra van, még meg kéne építeni. Vigyázat: ez is fal, csak végtelen. Mert csak „Az emberen túli létet / nem védik falak.”. (Az ötödik fal)

Ez talán nem elég jó irodalomnak. De az irodalom, ugye, nem irodalom. A létet nem szabadna semmihez se hasonlítani, mert az irodalom nem hasonlat, a virág nem jelkép, a bokor nem anyóka, a történelem nem fal, s. í. t. De akkor mit lehet mondani a történelemről, amibe „be vagyunk zárva”? Túl elvont. Jobb az a változat, hogy a történelem a konkrét szorongás, a zsigeri szembenállás és szembeköpés.

A történelem az én, az én vagyok, amilyen.

Ez gyakran előjön, a történelem. Méghozzá privát és kollektív szétválaszthatatlanul jön elő („sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmetesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála, háborúja.” A mondat folytatása). Vagy például a vízbefúlt katonáról szóló lázálom (Kórházban), a máglyák, a felgyújtott földek. Sőt, még vannak menekültek is (Menekültek), noha manapság, a történelmi lenyúlások korában, tudjuk a(z ál)hírekből, hogy menekültek nincsenek, csak „migránsok”. Illetve még újabban megint vannak, feltéve, ha fehérek és európaiak.

Valamilyen történelmi szakadás azért nála is érezhető. A század egyfajta kollektív zúgása, pátosza, szenvedélye alól ki akarja vonni magát Hervay. De az irány nem a privátba való visszavonulás. Idegrendszere magába fogadja a kollektívet. Nem a kollektív nyeli el a személyest, hanem fordítva, a személyes a kollektívet. Ott is, ahol például a személyes sérelmet történelmi-politikai zsargonban mondja el: „Senki se tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok, / mert neked illúzió kell” (Mibe döglök bele). Ott is, ahol a másik ember „soha meg nem ismételhető nyelvét” „a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva” lehet megismerni (Levél  helyett).

Meg a könyvégetések, könyv és történelem háborúja. Ez még a „műveltség kora”. Ezt az is mutatja, hogy lehet protestálni, meg házalni azzal, hogy az „irodalom nem irodalom”. Vagyis még számít a kérdés, hogy: mi az irodalom? „Ez a könyv egyetlen nagy szembeköpés / mindazokért, akiket valaha is megaláztak, / és megaláznak.” (Előszó)

Végül is, úgy tűnik, a kötet végére a meghatározó dilemma abban a kérdésben rögzül, hogy miként veheti, vállalhatja át az irodalom (ami nem irodalom) a történelmet, azt, ami másért való lett. De nem az emlékezettel, a „szellemtörténettel” való munkáról van szó, ami szokványosabb, komfortosabb lenne. Hanem a materiális történelemről. Amiben benne vannak a korszak (romániai) történelmének újdonságai, mint a mozi, a rádió, a telefon, a tévé (Helyette, Bekapcsolta az aznapi halált, Telefon), a korábbi technológiai generációk, mint a vonat, amelyből nézelődve, kicsit mintha tévéből, szemügyre veszi a társadalom egyidejű egyidejűtlenségeit: „Ne mondjátok nekem, hogy a múltban. / Utaztam eleget vicinálisokon / a XX. századból a XVIII.-ba. / Hét kilométerrel odébb már a XV. század is látható, / sőt megtekinthető.” (Ballada) Benne vannak a halállal kapcsolatos, egyébként látványosan működésképtelen, hervasztó rítusok (Sirató, Virrasztó). Mintha a közösségi gyászrituálék és a technológiai uralom leírásainak közös eleme a személyes létvonatkozások tiltása, nivellálása, elnyomása lenne.

De benne van a test, a vér, a föld, a hús, a száj, a tenyér egymásban léte (Kenyér). Erről egy kicsit még. Mert szó sincs kronológiáról, emlékezetről. A történelem Hervaynál totalitás, ahol minden és mindenki együtt van, egyidejűleg, igen a nemben, igaz a hamisban, stb.. Másképp nem lenne érthető a Kenyér telepatikus gesztusa sem, mely az éhségből és a föld ízéből kiindulva – a saját testben, szubjektiváltan – próbálja rekonstruálni a történelem értelmét. Azaz miből? Prózai-politikai-gazdaságtani zsargonban: a szükségletből. Amíg a kéz eljut a kenyérhez, és a kenyér eljut a szájhoz, e primér mozdulatba belegondolja a teljes történelmet a keresztül-kasul felforgatott földekkel, aratótáncokkal és gázkamrákkal.

És, mivel totalitás, a jövő is benne van, mikor a szükséglet és a gondolat – elnézést azoktól, akiket ez még mindig bánt, nem tudom máshogyan mondani – dialektikus szintézisre jut. Szellem és anyag, éhség és kenyér, szükséglet és gondolat többé nem keveredik tisztátalanul, már egy. Pontosabban: a szükséglet csak a gondolat által uralt történelemben elégülhet ki.

Akárhogy nem tetszik is a kortársi író-olvasónak, akinek szerencsétlensége, hogy az irodalom lett a legszentebb magánügye, ez itt istenbizony valami nagyon más, mint amit szeretni szokott: ez a kommunista eucharisztia.

A Kenyér ilyen értelemben szent szöveg, nem irodalom. Tanuljatok meg olvasni.

Bár nekem a Kenyér tetszik jobban – szilánkosabb, finomabb, rejtélyesebb, több rétege van – a történelmi pillanat miatt még pár szó a kötet záróverséről, a Menekültekről. Mert ez mint politikai gesztus aktuálisabb. De azért ne áltassátok magatokat, ez nem egy „politikai költemény”, hiszen ez a költészet önmagában véve politikai. (Ugyanezt egyébként Hervay Szilágyi Domokos költészetéről fogalmazta meg.)

A kiinduló-záró szintetikus kép és refrén egy behorpadt gyerekkocsit exponál, amelybe gyerek helyett valahogy egy virágcserép került. Az örök hétköznapi-személyes-történelmi-tragikus-groteszk felfordulás. (N. B.: Hervay maga is kvázi menekültként kerül Magyarországról Romániába a háború alatt, majd innen menekül később vissza.)

A Menekültek szintén az imént jelzett dialektikus átfordítást kísérli meg, az idegen átvállalását, szubjekiválását, mert épp ez a történelem. Hogy semmi sincs, amihez nincs közöm. S hogy – nem mint részvét, hanem mint gondolati művelet – hogyan sajátítható át, ha tetszik, milyen következtetés és gondolkodási forma adódik a puszta tényből, hogy menekültek léteztek és léteznek, ugyanabban a történelemben, amelyben én is. Ezen a formán múlik a jövő.

A kérdés – s ezt megint roppantul sajnálom –, még csak nem is érthető a kommunista hipotézis számításba vétele nélkül, és nem kétséges, hogy Hervay ezt számításba is veszi. Még ha érezhető is az elmozdulás az egyik marxista tradíciótól – hisz 1968-ban vagyunk, a régi munkáspolitika és az újbaloldal törésvonalán – nem egészen világos, hogy merre. Mindenesetre, még belül a hipotézisen.

Mármost a kérdés, hogy kell-e ez nektek? Vagy inkább kimagyaráznátok?

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.