Az utolsó generáció már bűntudatban nő fel,
okosan kiszagolja jólét utáni, összeomlás előtti
állapotát, s félve pislant a falakon kívül rekedőkre.
Nem meri érteni, csak számokban beszél róluk,
és gyöngéden megriasztják a számok. Az utolsó
generáció küldetése valamiféle testterápia lesz,
a romok közt bolyongó eltévelyedettek mellé
telepednek, testszaguk kínálják és fáradtságukat,
megsimogatnak, de kérik, te ne érj őhozzájuk.
Talán a kifulladt ösztönvilág parazsát élesztgetik,
de ápolt, érzékeny kezük csak égett csonkokra lel.
Már nem hedonisták, még nem aszkéta szentek,
tulajdonképpen csak biztonságra vágynak, bár
nyilván tudják, ilyesmi nem lehetséges többé.
Azt kérik, beszélj, az élő szó megnyugtatja őket,
de ők maguk már inkább nem mondanak semmit.
Gondjaik kicsinyesek, s mert tudják ezt, elfojtják.
Elfogadják a tényeket, a dolgok erejét. Sírva
fakadnak a kiszáradt folyókon, mert folyók híján
nekik még vannak könnyeik. Összeszámolják
az áradások halottait, az erdőtüzek okozta kárt,
következtetésük józan: nincs semmi remény.
Esténként, amikor összegyűlnek, régi mozgalmi
dalokat énekelnek egy parkban, táncolnak lángoló
fák között, míg égett lóhússzagot fúj rájuk a szél.
