Menekültek a föld felszaggatott útjain,
egymás fölött és alatt a föld rétegeiben,
az idő rétegeiben.
Legfelül a háború menekültjei,
kezükben elképzelt kenyér,
moziban látott mozdulattal
szorítják a szívük fölé,
és kitalált fájdalomtól vonaglik az arcuk,
mert a többiek a valódi fájdalmakba rég belehaltak,
és virágcserepeket menekítenek
horpadt gyerekkocsikban,
mert a gyerekek a háború erkélyeiről kizuhantak,
és csíkos dunyhákat vonszolnak az utakon,
a szerelem dohos emlékeit,
és mindenféle emléket cipelnek:
konzervdobozokat, falábakat, muskátlikat,
kulcsokat, eleven kezeket,
fiókokban éjszakákat és nappalokat,
lombfűrészeket és érettségi bizonyítványt
és soha el nem küldött leveleket
és szilánktól szétrepesztetett gondolatokat
és egy napot a jövőből, mikor valóságos kenyeret esznek
és vizet isznak rá,
és lesz kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak majd neki.
És még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
húsz évvel hamarább és száz évvel hamarább,
és ugyanaz a csíkos dunyha
századokon át vonszolódva a sárban.
Csak a felszaggatott utak valóságosabbak,
és valóságosabb a fájdalom is a menekültek arcán,
mert ők a jövő elképzelhetetlen meneküléseit nem ismerik még,
amire mi már emlékezni se tudunk,
ők még csak a múlt felszaggatott útjait ismerik,
és nekik még látható a gyilkosság és a halál,
és az életük még áttekinthető itt a menekülők végtelen útján –
de még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi
és ugyanaz a menekülő mozdulata,
de ezt a mozdulatot színházban tanulták még,
mert még nem találták fel a mozit,
és ugyanaz a tompaság a lábakban, agyakban, az esőben,
az esőt is úgy cipelik, mint a válluk, karjaik,
esik, esik, mint a fájdalom, olyan reménytelenül,
de felvillannak a különböző korokban
a kis rózsaszín bilik,
mosolyognak,
az eső alá tartja őket az ártatlan remény,
s a végtelen iszonyat mentén itt-ott
kis langyos tócsa kerekedik.

A virágok könyörtelenül benövik a háborúk nyomait,
a menekülők útjait,
nem látszanak már ki a remény foltjai.
Ne nézzétek a virágokat!
Nézzétek mindig az újabb menetelőket,
ők emlékeznek a régiekre és a reményre.
Ne nézzétek a virágokat,
egyformán kinőnek
a kétségbeesés és a remény fölött.
A legújabb menetelőket nézzétek,
a képzelet fölszaggatott földjén menetelőket:
kezükben valóságos kenyér, és úgy szorítják magukhoz,
mint a halottak a képzelt kenyeret,
amit a moziban tanultak,
és amit a halottak halottai a színházban tanultak.
A legújabb menetelők a gondolat aknái közt,
kezükben kis rózsaszínű emlék,
valami ártatlan remény,
az eső alá tartják őket.
Bennük megismétlődik az iszonyat minden útja
és minden menetelés
és minden elképzelt és valóságos fájdalom
és minden elképzelt és valóságos remény.
De még mindig ugyanazok a horpadt gyerekkocsik,
bennük a képzelet virágcserepei,
mert az örömök a háború ablakaiból kihulltak,
arcukon a fájdalom minden eddigi fájdalomra emlékszik,
és ugyanazok a csíkos dunyhák
a képzelet sáros útjain vonszolódva,
és ugyanaz a moziból tanult színpadi mozdulat,
amit a halottaktól tanultak,
és ezért minden póztalan mozdulatnál valóságosabb,
és ugyanaz a tompaság a lábakban, az elképzelt utakon.
Menekültek korszerűtlen menete árad gondolataimban
valóságosabban, mint egy haldokló menet,
mert halottaik halálát is itt cipelik kis batyukba kötve
reszkető fejjel,
és itt menetelnek mind, akik a rettegés elől menekültek,
és íme, itt lépdelnek a jövőben: gondolataimban,
és valóságos kenyeret esznek és vizet isznak rá,
és van kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak neki.
És itt jönnek az éhezők, spárgán húzzák maguk után
az elképzelt tyúkokat, libákat,
és most e vers napsütésében
egy zöldre festett padhoz kötik őket,
hogy füvet csípjenek.
És jönnek sokan, csak jönnek gondolattalanul,
és a szüleik és a nagyszüleik is gondolattalanul,
akiket minden űzött már, mint a harangszó és a sziréna,
mert semmi mást nem tanulhattak,
csak robotot, és se este nyolckor,
se reggel nyolckor, se fél kilenckor
nem tudtak még meghalni se,
csak belerobotoltak az elmúlásba,
és most a képzelet felszaggatott útjain,
a gondolat bombatölcsérei között itt haladnak.
És elképzelem gondolataikat,
amiket megsejteni se tudtak,
és elgondolom életüket-halálukat,
mert életük se volt,
haláluk se volt,
csak robotoltak.
Lassan egész életemet elborítja ez a menet.
Enni se tudok már másképp,
csak arra a mozdulatra emlékezve,
a halottak mozdulatára, kezükben az elképzelt kenyérrel,
amint a szívükhöz szorítják mozikból tanult mozdulattal,
színházból tanult mozdulattal,
mikor a mozit még fel se találták.
És vizet se tudok inni, csak ha arra a napra gondolok,
a halottak képzeletbeli napjára a jövőben,
ami nekem múlt már,
mikor ők valóságos kenyeret esznek,
és valóságos vizet isznak rá,
és van kezük, amivel megfogják a poharat,
és örülni tudnak neki.
És semminek se tudok örülni már,
amikor a menekülők iszonyata ne vegyülne,
és eszem a haláluk ellen,
és iszom a haláluk ellen,
és örülök elképzelt örömükért.
Itt menetelnek a jövő felszaggatott útjain,
és még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
tolom benne a múlt muskátliscserepeit,
mert gyermekkorom kizuhant a háború ablakából,
és csíkos dunyhát vonszolok
a szerelem útjain át,
századok dohos emlékét
és mindenféle emlékeket cipelek,
konzervdobozokat, falábakat,
kulcsokat, eleven kezeket,
fiókokban éjszakákat és nappalokat,
lombfűrészeket, érettségi bizonyítványt
és soha el nem küldött leveleket
és szilánktól szétszaggatott gondolatokat
és egy napot a jövőből,
mikor emléktelen kenyeret eszek,
és emléktelen vizet iszok rá,
és a kezem nem emlékezik halottak mozdulatára,
mikor megfogja a poharat,
és örülni tudok majd neki.

Menekültek a föld felszaggatott útjain
egymás fölött és alatt a föld rétegeiben,
az idő rétegeiben.
És még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
és még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi,
és még mindig ugyanaz a horpadt gyerekkocsi…

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.