Az elmúlt hetek, de valójában évek, évtizedek egyik legfontosabb kérdése: milyen sorsot szán a szociális funkcióit lassan véglegesen felszámoló, ehelyett pusztán a tőke- és a munkaerő jogi szabályozását, némi közbiztonság szavatolását, illetve az engedetlenkedő populáció szigorú megfegyelmezését vállaló keleteurópai posztfasiszta állam a gyermekeknek?
Ép elméjű ember számára nem kérdés, hogy a romániai és magyarországi tanár- és diákmegmozdulások defenzív jellegűek, küzdelmük tipikusan megkésett udóvédharc, amelynek nincs valódi társadalmi és politikai támogatottsága, bázisa. Úgy követelnek tiszteletet, méltó bérezést, szabadságot, szakmai autonómiát a tanároknak, biztonságot, szabadságot, valódi tudáshoz való jogot, egyáltalán: jogokat, szabadságot, tiszteletet a gyermekeknek, hogy semmi bizodalmuk nem lehet sem a pusztán regulatív funkciójú posztfasiszta állam minimális jóindulatában, sem abban, hogy a társadalom megérti őket, nem hagyja őket magukra, vagy nem fordul ellenük.
Ép elméjű ember tudja, hogy az állami gyermekvédelmi rendszer semmivel sem jobb, mint a félillegális, szakmai-pedagógiai értelemben lelepleződött, egyébként részben román állami támogatásból működő (tehát az államból kiszervezett) Böjte Csaba-féle gyermekotthonok hálózata. De ugyanakkor azt is tudja, hogy ezeknek pillanatnyilag egyedüli alternatívája a gyermekkereskedelem, az emberkereskedelem, a rabszolgaság, a halál.
Így aki szerint nem helyénvaló az a morálisan esetleg első hallásra elfogadhatatlannak tűnő álláspont, mely szerint a gyermekotthonoknak ez a hálózata „jobb, mint a semmi”, vagyis szerintük inkább semmi se legyen, mint ezek, akkor az morálisan, ha lehet, még ennél is képtelenebb álláspontra helyezkedik, mely szerint az emberkereskedelem, vagy a halál jobb ezeknél.
Sajnálom, de a helyzet az: nyaranta három hétig „munkatáborba” menni mondjuk napi 10-12 órás kukoricacímerezésre, valamelyest védett körülmények között gyermekmunkát végezni, mindezt mindenféle szakmailag képzetlen Kati nénik és Pista bácsik nem egészen korrekt, a személyre szóló segélyeket, támogatásokat önkényesen újraosztó vagy elkobzó, netán esetenként abuzív felügyelete mellett, ha igazán szörnyű is, még mindig jobb, mint örökre eltűnni az emberkereskedelmi hálózatok süllyesztőjében, éhen dögleni, vagy egyedül maradni tizenegy évesen a hatéves kistesóval egy omladozó kulipintyóban, ahol összeharapdálnak a bejáratos kóborkutyák.
Egyértelmű: ezeknek a gyermekeknek, legalábbis elég nagy részüknek, nem egy konszolidált, szociális funkcióit tisztességesen ellátó állami közoktatás és gyermekvédelmi rendszer, és egy önkényesen kialakított, esetlegesen működő magánhálózat közül lehet választaniuk, hanem egy esetleges valami (ami talán megreformálható) és az abszolút semmi között. Aki ezt nem veszi figyelembe, az nem veszi komolyan azt sem, amire hivatkozik: azt a bizonyos „áldozatvédelmet”.
Semmi kifogásom tehát a szakmailag-emberileg-morálisan nem elég felkészült gyermekotthoni nevelőket és a munkájukat nem a legkifogástalanabb gyermekek iránti szakmai és erkölcsi elhivatottsággal végző tanárokat illető kritikák ellen, föltéve, hogy tudomásul van véve: az az állapot, amelyben jelenleg a gyermekek vannak, úgy ahogy van, reménytelen és amorális társadalmi állapot. Hogy nincs választási lehetőség.
Különben az elszórt, szigetszerűen létező úgynevezett „városi elitiskolákban” is meghatározó a nem fizikai büntetés, megalázás, megfélemlítés, és a gyermekek elkeseredése, reménytelensége ugyanúgy adott, csak kifinomultabb, szubtilisebb formákat ölt. Mindenki tudhatja például, hogy a jelenlegi társadalmi viszonyok között az úgynevezett „vizsgák” megtartása, amelyeknek elmaradásától úgy aggódtak honfitársaink a sztrájk alatt, kizárólag a büntetés és a szociális szelekció céljából értelmes dolog, vagyis: gonoszságból; s hogy a „vizsgák” jelenleg alkalmazott formája az inkvizíciós büntetőkihallgatás kései utódja, semmi több.
Gyermeknek lenni még boldognak vagy gazdagnak tűnő családokban is gyakran boldogtalan, alárendelt, szolgai és megalázó állapot. De a gyermekeknek szentelni életünket nem nagyon van kedvünk, mert annyi fontosabb, érdekesebb dolog van, például… ööö… mi is?
Miközben túl vagyunk már azon, hogy a híres dosztojevszkiji maximát, mely szerint „minden ember felelős minden emberért”, s amely elsősorban a gyermekekre vonatkozott, az uralkodó posztfasizmus úgy használta fel, hogy az egyetemes szociális (azaz: emberi) kötelességeinket az intézményes és állami garanciák ellenében játszhassa ki, azaz: elhárítsa és tagadja.
Végül is ez a konszolidált maximum, amiben reménykedhetünk: a lelkiismeretes szülőnek összeszorul a szíve és gyomra, amikor a gyermeket az iskolára bízza, mert tudja nagyjából, hogy milyen az a bizonyos iskola, és csak abban reménykedhet, hogy talán nem tesznek mindent tönkre benne, hogy talán mégiscsak lesz egy vagy két vagy három tanár, akit tényleg tud szeretni, tud tanulni tőle a gyermek, esetleg. Ugyanígy szorul össze a gyomrunk és a szívünk, amikor a gyermekotthonokban élő gyermekek sorsáért aggódunk.
De íme a kérdés: na és ha tényleg ez a maximum, sőt ez – már vagy még – a „valami”, amiből ki kell indulnunk? Hogy ezt a rendszert kell megőrizni, és jobbá tenni, mert nincs más?
Mert ha nem így van, akkor megkérdezném: mégis mi legyen? Ha politikai okokból, vagy egyszerűen közönyből, lustaságból, butaságból nem támogatjátok az államilag fönntartott közoktatás megerősítését és komolyan vehető reformját (mert azok az „ingyenélő tanárok”…), morális okokból pedig nem támogatjátok azoknak az állami vagy félig privát gyermekotthonoknak a megőrző és komoly reformját sem, amelyek befogadják a gyerekeket, akikről mindenki lemondott (mert azok az „abuzív nevelők”….), akkor mégis mi lenne az opció? Akkor mit javasolnátok?
Akkor mi legyen a gyermekekkel?