A Bírák korában történt, amikor éhínség volt a földön. Elimélek családjával Betlehemből Moáb földjére vándorolt. Nem tudjuk, miért döntött így. Talán vezekelni akart. Vagy megutálta az éhséget és az Urat. Mindenesetre Moábot, az istentelenek földjét választotta. Ők mindig ellenségesen bántak ezzel a néppel, bár talán nem szándékosan, csak túlzó indulataik miatt, amik idővel szokásokká rögződtek.

És Lót vérfertőző közösülését lányaival mi sem felejtettük el. S hogy nem, azért volt az is, hogy az Úr minket szégyenítsen meg, őket meg befogadja. Talán ezért.

Halála után felesége, Noémi, magára maradt két fiával, akik moábi nőket vettek feleségül. Az Úr talán kevesellte Elimélek vezeklését és csakhamar két fiát is a halálba szólította. Nevüket takarja feledés, ha már arctalanságba borított őket az Úr. Vagy a sívó ürességbe temetődtek el? A gömbölyű hátú, bíbor sátorházak között? Moáb?

Hisz ez is mindvégig a moábi hátába tapad, bár nem tudja, hogy az taszítja tékozlásba, kényszeríti fölösleges mozdulatokra a helyénvalók helyett. Az ember sohasem tudhatja, miért hibázik. Csak magára veheti az elkövető nevét, hogy megismerje a bűnt. Másképpen nincs szabadulás.

Noémi, hogy így a férfiak mind elhaltak, tudta, idegen földön, rokon nélkül nem maradhat. A nő teste teljesebben ismeri az üresség viharát, másképpen érinti ezért a Törvény is. A férfitestnek szüksége van rá, hogy valaki más is tisztelje még előtte a Törvényt. Hogy valaki más is higgyen benne, mielőtt még magától hinni bírna. Az igazságra igazolást keres.

A három nő, Noémi, Orpá és Rút azonban csak az idegeneknek kijáró szánalomra számíthatott, a váratlan esélyre, amire mégsem szabad számítani. Mert a remény és a hit számítóvá is tehet, ami többszörös kockázat, kísértés akár. És épp ez az, amit a nő teste jobban ismer. Igen és nem között is van még valami, ami tiszta?

Elindultak hát Moáb földjéről, vissza Betlehembe. Orpá azonban meggondolta magát és visszafordult, hogy apjának házában maradjon. Nem tudhatjuk, hogy önnön idegenségétől rettent-e meg, vagy a Bölcsesség súgta neki, hogy három idegen, három nő akár kihívó túlzásnak is tűnhet a betlehemi zsidók szemében, kiknek újból volt kenyerük. Túl nagy kockázat mindhármukra nézve. Vagy angyal volt? Mert azt sem könnyű ám fölismerni…

Ketten maradtak, Noémi és Rút. Kettő biztosabb támasza egymásnak, mint három.

Noémi mindvégig valahogy görbének érezte az utat. Mintha egy végtelen félkörön haladnának, amely rejtélyes módon mégis egyenesen vezet a célhoz, melyet nem ismer. Pedig ő tudhatta, mire számítson, Betlehemben még rokonai is éltek. Kérte Rútot is, térjen vissza Moábba, mert fia mellett lehetne még társa neki, de fiai már nincsenek.

Nem gondolhatott Sárára sem, csak a másik asszonyra, akit elűztek…

Bár őt a férfiak pusztulása (gyengesége?) éppen otthonában szánta száműzetésre, úgy látszik.

S amikor a mellette lépdelő asszony sötétebb bőrére, érdesebb vonásaira pillantott, az szintén erre bíztatta. Nem akarta nézni, bár joga épp lett volna rá, hogy menyét szemügyre vegye, az idősebb nő fölényesebb intimitásával. Pontosabban, mint aki túl van már ezen, s csak afféle dolog számára, hogy tud egy s mást a testről, a méhről, a gyermekek, a férfiak haláláról. Tekintete mégis a másik vonásai közt kószált, beléjük gabalyodott, amikor beszélt hozzá. Mintha megfeledkezne valamiről. Vagy, ami majdnem ugyanaz, fogva tartaná valami nem remélt, felejthetetlen.

– Egy barna kő, olyan az arcod – így bukott ki belőle aztán, de közben azt akarta mondani, hogy: – Mintha vágna.

Rút se meglepettnek nem látszott ettől, sem értetlenül közönyösnek. Inkább elszántság villant, nem is a szemében, csak fűszálnyi félmosolyában.

– Hágárra hasonlítasz – majd kicsit később, mintha valami megnyugtatóval egészítené ki, amit előbb mondott: – Csak Hágár mégis egészen más volt…

Felálltak a cserje ujjnyi árnyékából, hogy induljanak tovább.

­– Miért? – kérdezte a másik, szinte nyersen.

Noémi egyszerűen mondta, mint aki nem számít rá, hogy megértik, hiszen idegenek egymásnak, pedig ez a legfontosabb:

– Szemtől szembe látta… – Hogy kit vagy mit, azt nem is szándékosan, nem is önkéntelenül hagyta homályban, hanem a szavak kimondása figyelmeztette, hogy a másik esetleg mégis értheti, ha másképp is, hogy nem kell kimondani, ugyanazt. S ha mégsem, akkor meg minek is mondaná.

A nap ekkor olyan erősen sütött, mintha le akarná tagadni, hogy a fény is csak takarás, ahhoz hasonló, mint az árnyék.

– De én csak téged látlak – mondta a lány.

Most épp egymással szemben álltak. Port vert föl a szél, a gyér, nádszerű kórók hirtelen nőttek meg, egyik-másik kihajlik és a ruhájukba kap. Mintha a füvek is gondolatok lennének. Vagy gondolat növesztené őket? Ilyesmi is bolyonghat valamelyikük agyában?

– Ne unszolj ezért, hogy elhagyjalak – és akkor egy váratlan mozdulattal Rút – amitől Noémi meglepődött ugyan, de el nem háríthatta – végighúzta lassan élesre cserzett ujjait Noémi arcán a nyakáig.

A fű most puhábban simult bokájukhoz. A távolban a gazdátlan mezők… Moáb.

Noémi nem volt hova nézzen, csak rá, és ekkor mondta még:

– Ahova te mégy, oda megyek én is – Így, elsőre akár fenyegetésnek is érteni lehetett. De ő inkább úgy érezte, megérkezett. Rút ajkát nézte, a moábiét, s megint foglyul ejtette az, de most véglegesebben, amit már elfelejtett. A halálra lehet-e emlékezni? Vagy valamilyen céltalan vágy vihara? Mert mire is lehetne joga neki vágyni? És közben az ő teste, a megindult élet is a másikra testálódik.

Idegen város ez az arc, amely őt, a vágytalan özvegyet hívja az éjszakai utcákra kószálni, hogy az őröket kijátsszák.

Ami ezután még történt, már csak olyan, mint amikor az időben is el kell rendezni, helyet kell találni annak, amit Jah lángja egy pillanat alatt döntött el.

Boáz, ez a módos, se jó, se rossz gazda félre is érthette volna, amikor a vérfertőzésből származó asszony – a csábító, a koldus, a moábi, a parázna, a cigány – a fekhelyéhez sompolygott. Végül is bántalmazhatta volna is. Rút azonban, ahogy ez várható volt, igen és nem között maradt. Nem keresett semmilyen igazolást az igazságra. Talán ettől lett kívánatos, de – csak mint egy leejtett rozskalász.

Boáz tehát magához hívta a földjein tollászó Rútot, bár nem tudta, hogy az valamiképpen a másik méhét is magába fogadta.

Szeretkezett vagy csak közösült vele? Nem tudjuk. De a gyermek megfogant. Obednak nevezték el. Noémi ölébe vette a gyermeket. Úgy érezte, most mind együtt vannak külön, mint az útszélre kötözött színes jelzőrongyok a messiási nyárban.

És így Rút, a moábi a betlehemi Dávid ősanyja lett.

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.