Belázasodtál fiam,
többet ne gyere temetésre,
Isten minden temetésen ott guggol,
és mások halálával üzeni a te halálodat,
bátyád amikor összeesett,
s tenyere medréből kigördült az élet,
mint a füvek közt elguruló narancs,
isten az ő fülébe suttogott,
mégis te hallgatóztál,
lapulsz idegen ablaküvegekhez,
hogy mások életéből kilesd
azt ami a tiéd,
de egyszer megcsattan az üveg,
és szilánkjaiból összeraknod a tengert,
a várost, szerelmeidet már nem tudod soha.

Délutánonként a budai kórház
hűvös udvarán csüngő hintába ültettelek,
a hintáztató nővér arca fölragyogott,
amikor tüdőd telezuhant levegővel,
olyan mohón ittad,
hogy rekeszizmaid begyulladtak,
estére vissza kellett tenni a vastüdőbe.
Makacsságodon győzött a gép türelme,
szabályos ritmusban adagolta a levegőt,
s ettől olyan rend keletkezett,
amely szisztematizált
és életedet örökre meghatározta.

Csúnya nyomorék gyerek voltál,
testvéreid kezét elhesegetted,
amikor simogatásukkal púpodat csodálták
hátadon,
térdemet örökösen lehánytad,
az apádról szóló álmaimat
sorvadt tüdőddel szétköhögted.
Önző voltál már ekkor is.

A lázmérőzés elől
kicsúsztál a folyosó hideg kövére,
pimaszságodon annyira fölindult a nővér,
hogy lábadnál fogva
a második emeleti edényszállító lift
aknájába lógatott,
hétéves lényed meg se rezdült,
kétemeletnyi sötétség fölött nem kapálóztál,
némán és bölcsen fázott az eszed.

Amikor bementem hozzád a kórházba,
akkor láthattam igazán,
hogy ti milyen sokan vagytok,
s mind úgy csúszkáltok a folyosón,
mint a kiskutyák,
koldulva bámultok a látogatók arcába,
hogy vegyenek föl benneteket az ölükbe,
simogassanak meg,
s adjanak nektek enni.
Ekkor láthattam azt is,
hogy kopaszra borotváld fejeden
sebeket ragasztottak le,
lehajoltam hozzád,
s te örömödben,
hogy egyforma magasak vagyunk,
hidegen és számítóan mesélted el,
hogy Erzsébet nővér tetűt talált hajadon,
bevittek a fürdőszobába,
te levetetted magad a székről,
próbáltál kicsúszni a többiekhez a folyosóra,
de Erzsébet nővér a kezedre taposott,
ujjadról a köröm úgy repedezett föl,
mintha tükörcserépből lett volna,
a Molnár Feri mankójával addig ütöttek,
amíg el nem ájultál,
hajad már csurom vér volt,
s mire eszméleted visszanyerted,
kopaszon kuporoghattál a folyosó sarkában.
Nagyon szégyellted magad a többiek előtt.
Próbáltalak vigasztalni,
hogy nemsokára iskolába mész,
lesznek színes ceruzáid
és szép könyveid,
de te ekkor már mindent tudtál a világról,
lelkeden páncél volt.
Föl akartalak venni a hátamra,
hogy haza vigyelek,
de te nem engedtél a közeledbe senkit.
Sírva kellett kiszaladnom a buszhoz.

Számodra nem volt elég,
hogy mély szeretetet
és szánalmat érzek irántad,
neked is ugyanazt kellett érezned önmagad
iránt,
kívülről szemlélted életed,
s ha valaki szeretni próbált,
te elszeretted magad előle.
Féltékeny voltál a halottakra is,
amikor Mária meghalt,
s merev karja miatt
nem lehetett ráadni a ruhát,
Gyula bácsi a fülébe suttogott,
Mária ettől olyan hajlékony lett,
hogy már könnyedén föl lehetett öltöztetni.
Te ezt kéjes irigységgel szemlélted,
utánoztad a holtak engedelmességét,
amikor lábadra csatolta új járógépedet a
nővér.
Az élők irányába hiába meneteltél
ezzel a hideg szerkezettel,
bevizelésed miatt elvették,
meztelenül kiültettek a folyosó közepére,
heréiden a vékony fényes bőr
bevilágította az egész helyiséget.
Hiába vihogtak a tolókocsis lányok,
piszkáltak idegen mankóval,
nem másztál ki a fényből,
dicsekvően ültél tovább
ebben a csillogó fájdalomban.

Erkölcsi profit lett minden megaláztatás,
tiszta, emberi,
sőt már akkor szexuális öntudat,
mintha provokáltad volna magad abban a
helyzetbe,
ahol energiává,
verssé alakítható a szenvedés,
pszichés, neurotikus kényszerrel lökted,
taszítottad,
még a körülötted lévő embereket is
a kegyetlen konfrontációba.
Azonosítható képet reméltél magadról,
bénaságodról az örökös veszekedésben.

A papok csendjével telhetetlen voltál,
békéjük simogatott,
Isten olyan közel került hozzád,
hogy kicsi, tolvaj-krampusz lett belőled,
el-ellopkodtad, ha nem is a szexuális,
de a hím-esztétikát,
a templom kertjében kifeszített Krisztusról,
hajlékony bokáját, vállait
idomítottad torzságodhoz,
csípőjéről titokban lehúztad a leplet,
s hónapokon, éveken át rejtegetted,
nyafogó angyalok elől,
s jeges sziszegésű tengeren,
mire ezt a transzcendens-szövetet
roncsolt ágyákodra merted borítani,
s már-már hitted,
hogy a nemiség feket füvéről
ivartalanul elemeli
madár-szerkesztésű öledet
az Objektív-Fiú,
de Pista bácsi bevonszolt a fürdőszobába,
hogy szőrei közül kicsalogasd a kéjt,
nyüszítve húzódtál a sarokba,
frissen operált lábad
kicsavarodva lebegett a vizen,
engedetlenséged miatt
leszorította fejedet,
kilátástalanul kapaszkodtál
törékeny kezecskéddel a fürdőkád szélébe,
de olyan erős volt a szorítás,
hogy orrodból elindult a vér,
s elszíneződött lassan a víz,
te pedig szinte élettelenül ringtál
ebben a tengert suttogó fürdőszobában.

Fényes gödrökön át kerültél haza,
öregek és férfiak hátára kérezkedtél,
hogy körbe-körbe futkossanak veled a havon,
a putrik elsuhanó sebessége sütötte szemedet.
Amikor szakadt a hó
mérhetetlen ürességet éreztél magadban.
A nyirkos fal mögött négykézláb becsúsztál a
házba,
az örökös hasmenéssel küszködő farod
úgy emelted föl a székre,
mint egy kiszolgáltatott állat,
primitív mozdulataidat beismerve
az eszedet havazó
időtlen telet bámultad.

Mindenüvé csak a földön vonszolódva
jutottál el,
s közbe-közbe hátra néztél,
hogy figyelem-e szenvedésed.
Piroska néni virrasztolására is utánunk
csúsztál,
lehült kezeddel fölhúztad magad a dombokon,
hogy láthasd őt kiterítve.
Titkos kényszer űzött a holtak szagához,
s már-már mozdulni láttad a keményedő
testet,
vészasszonyok lába között másztál a gyertyák
fényébe,
s ott úgy mozgott árnyékod,
mint aki lábára föláll,
bort tölt a cigányoknak
és befekszik a halott mellé,
önmagát letakarva
a lepedő alatt tovább szuszog,
és lassan felül,
karját magasra emelve röhög a többiekre,
majd hangosan sír,
s valami kútról mesél,
amit csak éjszaka lehet megtalálni,
fogatlan szüzek őrzik,
meztelen ülnek a kút káváján,
széttárt ágyékukból
újszülöttek gurulnak hangtalanul
az ólálkodók lába elé.
Önmagát megölve árnyékod
fölborította Piroska néni gyertyáit,
lehajoltam hozzád az iszapos hóba,
próbáltam segíteni,
de sötét volt és lázas lettél,
ölemnyi testedet vissza kellett vinni az
intézetbe.

Szád a sok sírástól
teljesen elveszítette eredeti formáját,
már összezárni sem tudtad,
nedvesen feszült fogsorodon,
forró szemgolyód
úgy sistergett a borogatás alatt,
mint a rezsóra csorgatott tojássárgája,
leereszkedő szemhéjad mögött
kezdtek kirajzolódni arany utcái,
városai a túlvilágnak.
Kiléptél fehérneműdből
és átugrottad a tengert.

Ekkor már nem beteg voltál,
hanem fájdalom.
Pörgött veled büszkén a mítosz.
A betört ablaküvegen átnyúlva
hiába tapogatta benned a férfit
az ápolt hölgyű béke,
örökre származástalan
s a hazát majszolók cukorkáin
átbillenő lettél.

 

Balogh Attila Előszó című verse először 1991-es kötetének nyitóverseként jelent meg (Balogh Attila, Versei, Budapest, Cserépfalvi, 1991.)  Más tördelésben, cím nélkül helyett kapott a 2016-os kötetkompozícióban is. (Balogh Attila, A lélek infarktusai, Marosvásárhely, Lector Kiadó, 2016, 51-69.)

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.