Szokás olykor siránkozni, hogy kiürülnek, eltűnnek, átalakulnak a székely parasztkultúra hagyományai. E siránkozásba gyakran neheztelés és vád keveredik, a hagyományokhoz való hűtlenséget erkölcsi bűnként róják fel. Vagyis azt sugallják, hogy a hagyományok kiürülése erkölcsi döntés vagy mulasztás eredménye. Hogy a gyerekek már nem járnak karácsonykor énekelni, hogy megszűnik a búzahintés, eltűnik a kaláka, stb.
Kevesebb szó esik arról, hogy a szóban forgó hagyományok miért is ürülnek ki. Amikor hagyományként tekintenek ezekre a dolgokra, már ebben a megnevezésben is benne van, hogy ezek a kulturális gyakorlatok már nem képezik szervesen részét annak az életformának, amelyben élünk. Ha ezeket a gyakorlatokat hagyománynak tekintjük, és azt mondjuk, hogy ezek a hagyományok értékesek, tehát védeni kell őket, az már eleve beismerése annak, hogy az a kultúra és életforma, amelynek ezek a hagyományok az emlékeztető jelei, lényegében múlttá vált, megszűnt, ezért mesterségesen kell életben tartani. Bár mondanak olyanokat, hogy „megélt hagyomány”, és erőfeszítést tesznek a néphagyomány átmentésére, úgy tűnik, hogy ezek eredménye csak az, hogy létrehoznak vagy konzerválnak szerepeket és identitásokat, amelyek azonban nem magából az életvalóságból, nem a valóságosan megélt életviszonyokból fakadnak.
De miért van ez így? Azt hiszem, ennek nem erkölcsi okai vannak.
A parasztkultúra számos gyakorlata, amit mostanság hagyományként próbálnak megmenteni, egy a maitól egészen eltérő életformában gyökerezik. Ez az életforma pedig egy a maitól egészen eltérő közösségi gazdálkodás elvei szerint működött. Nagyon röviden fogalmazva azt lehet mondani, hogy a parasztkultúra körülményei között nem létezett a modern értelemben vett elkülönült gazdaság, s így nem tudatosították azt, amit tiszta gazdasági érdeknek nevezhetünk. A javak termelése, megosztása, cseréje, vagyis a zárt közösség önfenntartása kulturálisan szigorúan szabályozott kölcsönösségi aktusokon keresztül történt. Tehát nincs kiterjedt piac, vagy amennyiben van, nem az dominál, hanem a kölcsönösség társadalmi gyakorlatai: idén én segítek, majd jövőre te, adok a te gyerekednek, hogy te majd adj az enyémnek. A kölcsönösségi gyakorlatok nem az azonnali megtérülésre törekednek, egy aktus és a rá adott kölcsönönös válaszaktus között akár évtizedek is eltelhetnek, sőt ezek generációról generációra öröklődhetnek. A tartozást, az ajándékot, a közösségi segítséget nem pénzbeli értékként fogják föl, hanem társadalmi kötelékként és kötelezettségként, aminek persze része, bár csak része az anyagi-gazdasági érdek.
Vagyis azon kulturális gyakorlatok nagy részének, amelyeket ma hagyományként akarnak átmenteni, eredetileg volt egy gazdasági jelentésük is. Nem pusztán szép kulturális szokások voltak, hanem a közösség anyagi önfenntartásának és életformájának, a javak, erőforrások termelésének, elosztásának, megtartásának, cseréjének az eszközei.
Ahogy említettem, a gazdaság a parasztkultúrában nem vált önálló rendszerré, mint a modern, kapitalista viszonyok között. Épp ezért nem találunk tisztán csak gazdasági, vagy tisztán csak kulturális értelmű gyakorlatokat. Például a meghatározott alkalmakkor (keresztelő, lakodalom, stb.) történő ajándékozási kötelezettségnek, közös munkának, vagy a keresztszülői gondoskodási kötelességeknek egyszerre van gazdasági és közösségi, sőt akár spirituális jelentésük: anyagi javakat adnak át, szorosra fűzik, megélik a szociális kapcsolatokat, a szolidaritást, ugyanakkor vallási/spirituális jelentést is tulajdonítanak ezeknek a tranzakcióknak. Úgy is lehetne mondani, hogy az anyagi létfenntartás szükségleteit úgy elégítették ki, hogy a szükségletnek nem csak gazdasági, hanem közösségi, kulturális és spirituális értelmet is adtak. Vagy a visszájáról fogalmazva meg: a gazdasági érdeket, a létfenntartás kényszereit kulturális, spirituális jelentésekbe burkolták.
A modern gazdasági viszonyok sajátossága azonban éppen az, hogy a gazdasági érdek megfosztódik minden kulturális és közösségi értelmétől, s mintegy magáértvalóvá válik. Ezzel együtt a gazdaság az árutermelés, a kereskedelem, a pénzben kifejezett egyenérték kizárólagosságára redukált csere, a bérmunka, az értéktöbblet-termelés intézményesítésén, jogi kodifikációján és egyebeken keresztül autonóm rendszerré válik. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság mint termelés nem integrálódik egy hozzá képest tágabb körű, általános önfenntartó életformába. Sokkal inkább maga válik azzá az általános és absztrakt termelési móddá, amelybe az életformát is integrálják, amelyhez hozzáigazítják. Így számolódnak fela premodern közösségi formák. A gazdasági autonómia azt is jelenti, hogy a gazdasági rendszer önfenntartása válik öncéllá, akár a közösségi kultúrák feláldozása árán is.
A parasztkultúra vonatkozásában továbbá igen-igen lényeges, hogy a föld, illetve általában a természet és élővilága, ami a paraszti létforma szubsztanciája, a paraszti életvilág egyfajta magától értetődő egzisztenciális horizontja, maga is egyszerűen áruvá válik, fölparcellázzák, az élővilág sajátos megmaradási igényeitől független érdekek szerint átalakítják, erőforrásként racionalizálják, használják és termelik ki. Ugyanígy a munka, ami a paraszti kultúrában kulturális, morális vagy akár spirituális jelentéssel is bírt, elidegenedik. A munkaerő is áruvá válik a „munkaerőpiacon”. Az elidegenült munka már nem közvetlenül a létfenntartást biztosító önszabályozó parasztkultúra életforma-gyakorlata, hanem olyan tevékenység, amelyért az emberek egyenértékben kifejezett fizetést kapnak. Röviden: a munka haszna nem annak alkalma, hogy megéljük az életformát, hanem a pénzben kifejezett fizetés, ami lehetővé teszi, de ugyanakkor elő is írja, hogy szükségleteinket további áruk, és csakis áruk megvásárlásán keresztül elégítsük ki. A munka nem szabad és nem jelent önértéket, hanem puszta kényszerűség, amit azért vagyunk kénytelenek vállalni, hogy élhessünk.
Ezek a viszonyok a modern élet objektív kényszereiként jelentkeznek, tehát nem olyasmik, amikről egyénileg, morális alapon dönteni tudunk. Pontosabban: lehet álláspontunk, akár morális és spirituális tartalmú világnézetünk a kapitalizmusról vagy a parasztkultúráról, de a(z erő)viszonyok megváltoztatását az egyéni szintű cselekvés révén nem várhatjuk. Hiszen a fent említett, épp csak fölvillantott kapitalista mechanizmus erősen támaszkodik többek között a modern politikai rendszerekre és államapparátusokra, illetve azokra az individuális életforma- és szubjektivitásmintákra, amelyeket kisgyerekkorunktól kezdve elsajátítunk. A kapitalizmus ma már mi vagyunk, szőröstől-bőröstől.
Röviden megfogalmazva úgy tűnik tehát, a hagyományok azért ürülnek ki és azért tűnnek sokszor puszta díszletnek, mert eltűnt az a közösségi életforma és a közösségi önfenntartásra épülő termelési mód, amelyben a hagyomány eredetileg nem is hagyomány volt, hanem funkcionális, magától értetődő és eleven társadalmi gyakorlat. Persze, ezeket a hagyományokat újra elő lehet venni és ideig-óráig vigasztalni magunkat vele, de eredeti tartalmuk nem visszaállítható, mivel eltűnt az eleven társadalmi közeg és közösség, amely értelmet adott nekik. Az ilyen fölmelegítésekkor általában ezek a hagyományok észrevétlenül vagy nagyon is látványosan valamilyen a hagyománytól idegen gazdasági, politikai, kulturális vagy pszichológiai érdek szolgálatába vannak állítva. Az is gyakran előfordul, hogy a modern élet keménységével, absztraktságával, elidegenedettségével való szembenézés elől menekülnek az emberek a múlt iránti nosztalgiába, amit kevésbé keménynek és otthonosnak képzelnek el. Vagy az is, hogy nem áll rendelkezésükre más kultúra, mint egy ilyen, puszta áruként számukra felkínált hagyomány- és identitásipar.
Persze, az sem zárható ki, hogy lehetséges a paraszti kultúra egyes rétegeinek modern kultúrává alakítása, illetve továbbgondolása, számos ilyennel találkozunk a modernitás során. Azt is nagyon fontos lenne megnézni, hogy melyek a szabad paraszti kultúra azon elemei, tudásformái, amelyek valóban megújíthatóak és megújítandóak egy olyan küzdelemben, amely utakat keres a kapitalizmus által kizsákmányolt természeti és emberi „erőforrások” visszaszerzéséhez és a földi élet méltóságának helyreállításához. De ehhez nem elég a múltba vágyódás, a hagyomány kritikátlan fetisizálása. Új szövetségek megkötésére is képesnek kellene lennünk egy modern, de nem kapitalista jövő érdekében.
A hagyomány misztifikálása és a morális neheztelés helyett talán tanácsos lenne racionálisan végiggondolni azt, hogy milyen funkciója lehetne egy modern társadalomban a paraszti kultúrának és termelési módnak. Végül is a paraszti termelés a társadalom élelmiszer-szükségleteinek kielégítését célozza. Az egészséges, jó minőségű, mindenki számára hozzáférhető élelmiszertermelés, amely a természeti javakat hosszú távon is képes megőrizni és a termelőképességet újrateremteni nem csak a paraszti vagy „utóparaszti” rétegek érdeke, hanem az egész társadalomé. Hiszen a városokban is azt eszik, amit vidéken a földből előállítanak. A paraszti kultúra megújulását talán úgy lehetne elősegíteni, ha a paraszti életforma megőrzésének igényét az élelmiszer-önrendelkezés kérdéseként fogalmaznánk újra.
Az élelmiszer alapvető szükséglet. A kapitalista élelmiszer-ipar elsődleges motorja azonban nem az emberi szükséglet, hanem az élelmiszer-ipar profitabilitása. E tekintetben is azok az egyenlőtlenségek, aránytalanságok jellemzik a kapitalista rendszert, amely számos más vonatkozásban is jelen van: míg a társadalom egyik része dúskál a javakban, pazarol és irracionális igényeket termel, a másik része nem jut hozzá a számára fizikailag minimálisan szükséges és egészséges táplálék-mennyiséghez sem. Óriási problémának látszik, hogy az élelmiszer-termeléshez szükséges alapvető erőforrásainkat, a termőföldeket, erdőket, élővilágot, és általában a vidéket hagytuk olyannyira leromlani, hogy az újabb generációk, nem látva életlehetőséget a jelenlegi viszonyok között, inkább elvándorolnak.
Éppen ezért fontos kérdés, hogy képes lesz-e egy olyan, hagyományosan paraszti gyökerű kultúra, mint amilyen a Székelyföld kultúrája alternatívát kidolgozni. Olyan alternatívát, amely válaszol és megfelel a modern élet követelményeinek, ugyanakkor képes tudatosítani azt, hogy ez az alternatíva úgy kell modern legyen, hogy közben képes kritikával viszonyulni a modernitás egyetlen lehetőségeként hirdetett kapitalista termelési viszonyokhoz. A kérdés az, hogy létezhet-e olyan paraszti kultúra, amely modern, de nem kapitalista. Az erre a kihívásra adott válaszon is múlik, hogy miként fogjuk túlélni, ha túléljük egyáltalán, a ránk váró és egyre súlyosbodó globális ökológiai kríziseket.
