A középkori és kapitalista modernitás allegorikus jelölőstruktúrája között az a különbség, hogy ott a teremtmény a láthatatlan teremtői értelem képmása, mely képmás, mint valami hieroglifa van a lelkébe bevésve, míg itt az ember „társadalmi hieroglifa”, a termelési mód és a társadalmi-politikai hatalom piktogramja, végső soron politikai áru, vagy a politikai áru jele, képe.
De mindkettő allegória, mert mindkettő azon alapszik, hogy a jel materialitása kitörli a jelölt materialitását. A jelölt így immateriális, láthatatlan (Isten, tőke, társadalmi viszony), az emberek pedig egy „érzékileg érzékfölötti” dimenzióban találják magukat. A társadalmi test önértékű élete valamiféle biopolitikai maradéklét lesz a társadalmi hulladéklerakóban. Biofitnesz.
A kapitalizmus ezért mágikus: a materiális világ manipulálása révén hozza létre az immateriálist, a transzcendenciát. De ez hamis transzcendencia, afféle kollektív (fenomenológiai) látszat, amely a szubjektum tudatában fészkel. Végső, lecsupaszított formájában nem más, mint nihilizmus. Feldíszítettebb (értelmiségi) formái: a melankólikus tudat vagy a végtelenül szenzitív bohém költők nyelvi finomságai, akik képesek azonosulni a szervetlennel, azonosulni a puszta termelési folyamattal, az írással, amely produkcióként és produktumként is el van tőlük sajátítva. Népi megnyilvánulása a fasiszta hazugságokban való karneváli tobzódás.
Ironikus hit ez, amely bármit elhisz, hogy túlélhesse száműzetését, de valójában semmiben sem tud hinni, meggyökeresedni. Ami miatt végül egyfajta addiktív létformát hoz létre, mely képtelen különbséget tenni saját maga (életformája) és az ezt magukba foglaló, elsajátító lappangó vagy drabális politikai-gazdasági apparátusok között. A parlament, a home office, a Facebook-profil használata ugyanúgy jó példája ennek, mint a poszthumanizmus egyes ideologikus formái, a hungarofasizmus és a többi.
