Éjjeli szél járja át a házat, lélegzik, szuszog a gerendaköz,
pókhálót, foszló rongyokat talál a padláson, letép párat,
felborzolja éberen szunnyadó macskáink szőrét az alomban,
leszáll a völgybe, fűzfakorbáccsal üt rá a vízre, s ahol
a parti gyephez tajték verődik, álmatag halak rőt teste rezzen
az iszapban, kiront a mezőkre, megtáncoltat egy feketenyárt,
a rekettyés ágai között viháncol, majd szőrlabdává gyúrja
a mezei utakat és feldobja a holdba, vasúti töltés alatt oson,
kavicsot vág a vagonok ablakához, autópályán fut és az utak
szennyét a szélvédőkre hányja, pisla városokra a széttört hold
cserepeit dobálja, majd visszafordul és jön, újra felénk tart,
átkel a mezőn és a völgyön, hol duzzog a fűben a bábakalács,
megérinti a víz felszínét halkan, felkapaszkodik az ösvényen
udvarunkba, s ott megáll, elhallgat. Ébredve mi csak nyomait
találjuk: a feldőlt vödröket, a fémízű hajnalt, s jeleit a porban.
