A válság vagy krízis kifejezés, mely a görög krino vagy krüno igéből származik, úgy tűnik, manapság elsősorban egy időbeliségre vonatkozó kategória. Külsőleg szemlélve egyszerűen olyan pillanatot vagy időszakot jelent, amikor a dolgok normális menete megszakad. A krízishez azonban szervesen hozzátartozik egy belső, szubjektív mozzanat is. A krízist az ember nem pusztán passzívan szemléli vagy elszenvedi, hanem meg van szólítva általa. A görög szó olyan jelentéseket foglal magában, mint megítélni, megkülönböztetni, eldönteni, szétválasztani. A teológiai tradícióban a krízis a végítélet idejére utal, amikor Krisztus, a Messiás kimondja a végső ítéletet. Az orvosi tradícióban a krízis az a pillanatot jelöli, amikor az orvosnak el kell döntenie, hogy a páciens meghal vagy életben marad. A krízis mindegyik értelmében jelen van tehát a cselekvés vagy a cselekvés késztetésének mozzanata, mégpedig egy olyan, egyszerre belső és külső cselekvésé, amely eltér a szokványos tevékenységektől, amelyek a krízis idején mintegy fel vannak függesztve vagy zárójelbe vannak téve.
Úgy is mondhatjuk, hogy a válság az a kritikus időszak, amikor az emberi lét, vagy inkább általában a történelem, alá van vetve a megítélés kényszerének vagy késztetésének. Ezzel így rendben is volnánk, gondolhatjuk. Világos, hogy vannak az emberek életében krízisek, amelyeket nem tudnak elkerülni, amikor minden összezavarodik vagy elveszíti értelmét, de létezik az emberi élet normális menete is, amit a krízis csak olykor megszakít, de ez majd elmúlik, a rend pedig helyreáll. Úgy tűnik azonban, a helyzet nem egészen ez. A messiási idő és a messiási élet ugyanis, amit Krisztus és Pál jelent be, illetve ami aztán tovább öröklődik minden forradalmi vágyban, arra utal, hogy a krízis nem egyszerűen a normális, kronologikus idő egy szakasza, hanem egy másik idő, sőt ez az idő igazi vagy valóságos tapasztalata. Az idő rövid, az ítélet közel van, nem érdemes, sőt egyenesen bűn az úgynevezett normális időmenetre hagyatkozni. Az elhívott vagy messiási élet azt jelenti, hogy lépjünk be a kriszisz, a válság idejébe máris, amely mindig itt van. Ez a mindig itt fontos kitétel, mivel nem egyszerűen időbeli közelséget jelent, hanem egyfajta belső azonosságot, az időbeliség igazságát, a lélek tényleges idejét, az idő feltártságát. Az apokalipszis nem az, amire várunk, hanem a messiási idő belső, mindig jelen lévő, noha elfedett igazsága.
A messiási idő tehát azt jelenti, hogy benne állunk a válságban, az idő egy kettős horizontja általi meghatározottságban, amelyben mindaz, ami eddig volt, az úgynevezett normális időmenet vagy nevezzük történelemnek, már fel van függesztve, zárójelbe van téve, hogy helyet adjon az ítéletnek vagy az apokalipszisnek, amely ugyanakkor sajátosan hely és idő nélküli (nem tudjátok sem a napot, sem az órát…). Az apokalipszis nem domesztikálható a történelmi idő felől, nem rendszerezhető annak egy szakaszaként. Sokkal inkább fordított a helyzet: az apokalipszis az, ami átjárja és fölhasogatja a történelmet. Akár azt is feltételezhetjük, hogy a már nem és még nem közti messiási válság olyasmire utal, ami annyira közel van, hogy nem tudjuk objektiválni, időben rögzíteni. Szem nem látta, fül nem hallotta, azaz ha egyáltalán valahogyan, az érzékiség valamiféle anarchiája felől közelíthetnénk meg. Az ígéret (evangélium) és az ítélet (apokalipszis) végső soron ugyanezt a radikális ittet és mostot próbálja körülírni. Egyfajta analógiaként a klinikai elméletekből származó traumatikus emlékezetműködést hozhatjuk fel, amelyet a váratlan emlékbetörések, a fragmentált narráció, az időbeli inkoherencia és az ideológikus jelentések általi túldetermináltság paranoiája szervez. Mintha mondjuk antik, középkori és modern egyidejűségébe jutnánk, vagy egy egyszerre pre- és posztödipális észlelésfázisba, ahol az időbeli folyamat látszólagos koherenciáját az eredet mindig egyidejű látomása leleplezi, hogy föltáruljon a történelem mint valamiféle luciferi álom. Mintha ezt a paranoiát a lélek végső azonosságra, célba érésre való törekvése, vagyis egyfajta történelmen túli vagy előtti állapotba kerülése hajtaná. A lélek legbensőbb vágya innen nézve: lerombolni a történelmet és túljutni az időn.
A krízis tehát nem az az idő, amikor a normális vagy szokványos idő menetét valamilyen külső, idegen vagy gonosz erő váratlanul megszakítja, hanem az idő belülről való szétbomlása, önmagát sürgetése, az idő rejtett, apokaliptikus belsejének a kitüremkedése. Egy olyan cselekvésre való késztetés van bele foglalva, amely minden külsővé válásnak (történelemnek) a visszavételére, szubjektiválására törekszik. Az itt, most és én szavak csak pontatlanul jelölik ezt a dimenziót, mert minden megjelölt itt, most és én már külső, már egyben ott, máskor és másvalaki. Csak annyiban igazítanak el, amennyiben elfogadjuk, hogy amikor ezeket a szavakat abszolút értelemben, tartalmuknak megfelelően használjuk, azt a vágyunkat fejezzük ki, hogy megszüntessük a különbséget egy objektív helyzet általi külső determináció és ugyanezen helyzet szubjektív átélése, jelenvalósága, más szóval a helyzet objektív adottsága és szubjektív megcselekvése között.
Ez a vágy minden bizonnyal rokon azzal a forradalmi vággyal, amely bármely fennálló állapot mint objektív helyzet radikális megkérdőjelezésére és átalakítására irányul. Sőt azt mondhatjuk, hogy valódi krízis csak akkor van, amikor nem pusztán egy objektív állapot leírásaként értjük a kifejezést, hanem egy olyan szubjektív, pontosabban szubjektivitást létesítő helyzetre, amely tartalmazza a forradalmi vágynak ezt a késztetését a fennálló helyzet végső meghaladására. Tehát ha a krisziszt a szubjektivitás válságaként is megéljük. Más szóval, hiába omlik össze a világ kívül, ha az emberek ragaszkodnak szokásos időmeneteikhez és belenyugaszanak önnön pusztulásukba, vagy más ürügyet találnak a fennálló radikális megítélésének elhalasztására, mely halasztás, úgy tűnik, maga a történelem, akkor a válság csak puszta retorika. Csak annyiban kell pontosítanunk, hogy ez a meghaladás, eredeti (apokaliptikus) értelmében nem egy időbeli folyamatra vagy egy későbbi, megvalósítandó vagy vágyott történelmi állapotra utal, hanem valami olyasminek a jelenvalóvá tételére, feltárására, ami már mindig is itt van és aminek maga a történelem a leplezése. Egy olyan „hely”, amely nem található meg a világban, hanem aminek a „világ” a külsővé vált, tér- és időbeliesült megjelenése, egyfajta szükségszerű látszat. Ez a „hely” bennünk és közöttünk keletkezik, pontosabban olyan imaginárius teresülésként működik, mely kiszakít és valamiképpen szembe állít minket a történelemmel és saját történeti valóságunkkal, alapvető szellemi gyökereink kritikai újragondolására kényszerít.
