Úr napján délután apám udvarán állunk. Hűvös és száraz nyárelő, apám születésnapja. Vagy két órát vártunk rá. Templomba mentek anyámmal, de anyám már hazaért, míg apám a körmeneten is részt vesz. Külön mennek és jönnek a templomból.

Az udvar és a kert belső formája ipari síkság. Apám minden kinövést, az évezredes és a pillanatnyi talajmozgás minden esetleges elhajlását, vetemedését ki akarja egyenlíteni. Betongyűrűket önt, ás, innen oda hordja a földet. Ha tehetné, az árkok, patakok, folyók, csinórok átfolyásait, ahogyan a rendetlen növényi tenyészetet és a haszontalan állatok, levéltetvek, lótücskök, krumplibogarak alattomos invázióit is kíméletlen szabályozásnak, irtásnak vetné alá, mederbe terelné az istentelen elemet.

A víz útja foglalkoztatja, hogy megakadályozza a kerektóban tavasszal keletkező vízömlenyt, amely tönkreteszi a krumpliföldet és a veteményt.

Idegből dolgozik, képtelen féken tartani indulatait mindazzal szemben, ami nem engedelmeskedik a rend rögeszméjének. Ötven teherautónyi földet hozat, feltölti az amorf, tószerű kimélyülést, hogy a víz útját megváltoztassa. Elmélete szerint ezzel csak az eredeti állapotot állítja helyre, mivel a mi utcánkra merőleges utca betelepülése, a déli határparcellák újabb építkezések hatására megemelkedett talajszintje miatt áll meg a víz az ő kertjében évtizedek óta. Feltölti hát a kertet, hogy bosszút álljon a vízen, meg a szomszédokon, meg az időjárás kiszámíthatatlanságán, meg a településszerkezet lassú, kíméletlen átrendeződésén.

Mióta nyugdíjas, nyugtalan szorgalommal küzd az elemekkel és saját lelkével. Pontosabban Istennel, akinek hol rögeszmés alázattal veti alá magát, s akinek a legszívesebben minket, gyerekeit is erőszakkal alávetne, de akit mintha titokban torkon is akarna ragadni, hogy megfojtsa.

Azt hiszem, találó megjelölés, ha nem is kimerítő, hogy egy börtönőr-lélek.

Szürkéskék öltöny van rajta, szája fölött hajszálvékony friss seb, túl sok mindent tartott a kezeiben, s a kasza valahogy szembe csapott vele. Levághatta volna az orrát. Szokásos balesetei egyike, melyek jelzik, hogy nem sikerült kibékülnie a realitáselvvel. Túl sokat akar, majd zavartan mindent elenged. Majd megint.

Hárman állunk az udvaron, apám, én és a sógorom. Három férfi beszélget, az udvar közepén, az udvar benne van a településben, a település a tájban, a táj az ökoszisztéma társadalmi felosztásában. Az udvart lezáró gazdasági épület mögött hosszan hátra nyúlik a telek. Ahol véget ér, egy másik telek kezdődik, amely egy másik gazdasági épületbe torkollik, amit ugyanúgy udvar zár le. A telkek háttal egymásnak fordítva sorokaznak a párhuzamos utcák között, mint kettős sorfalba szervezett katonák. Határőrvidék.

Én kicsit távolabb állok, noha a szokásosnál intenzívebben veszek részt a beszélgetésben. Az utóbbi pár év házikerti tapasztalatai képessé tesznek egy ilyen bennfentességre, már majdnem van álláspontom a kártevő rovarok, a szárazság, az egyes növények vízigénye, a növénytársítások ügyében. Ez is zavarba hoz, újfajta beszédhelyzet, melyet eddig nem sokra tartottam, s lám, most én is ezt gyakorlom.

Közben reflexszerű alárendelődő vigyorgásommal küzdök, ezzel az örökölt arcgesztussal, mely jelzi, hogy társadalmi pozícióm a részvétel és a kívülség közti határon való egyensúlyozás. Azon a határon, amelyről könnyű átcsúszni a közösség nem teljes értékű, furcsa, bolond, önfejű, túlságosan egyénült tagjai közé. Őseim nem a közösséget szimbolikusan megjelenítő, tipikus székelyek, inkább a küzdő szegények közül valók. Nem egész nyomorultak, csak szegények, van helyük és némi szavuk is a rendben. Családunk ezért zavartan vigyorog.

Szóval a kerti dolgokról beszélgetünk. Azzal kezdem, hogy amíg vártuk, krumplibogarakat láttam az új hajtásokon. Elsőre nem tűnik fel, mert leplezi, hogy ettől megszégyenül mintegy. Pedig ma is végigment a sorokon, leszedi, minden nap. Ezt többször elmondja, majd újra faggat, hogy mondjam el, pontosan hol láttam. A belső soron, a közepén, hátul. Lárvák vagy bogarak? Lárva, s bogár is.

Mindezt csak mellékesen hoztam szóba, részvétből, hogy tudjon róla, meg hogy jelezzem a témával – meglehet, inkább megfelelési kényszerből, mint természetes közlékenységből –, hogy világainknak lenne talán közös metszete, ezek a földes, meg kertes dolgok. Nem vagyok felkészülve rá, hogy őt ez megszégyeníti, mintha azt mondtam volna, a bűn szeplője még mindig ott van a lelkén, mint a kártevők lárvái a krumplihajtások leveleinek visszáján. És ezt a rejtett indulatot, ami a szavai mögött folyton gomolyog, az elégedetlenséget, hogy bármennyi erőfeszítés után is a dolgok, a lárvák, a bogarak ügye, meg hogy soha semmi nem kerül végleg a helyére, hogy nem tudja véglegesen megoldani, ezt ismerem, de soha nem tanultam meg kezelni.

Eltávolodom ilyenkor, hagyom, hogy küzdjön vele. De ott maradunk még, tovább beszélgetünk. Hogy jó-e a krumplihajtásokra a csalánlé. Szerinte jó, én mondom, nem biztos, próbáltam, de nem biztos, hogy amiatt nincsenek, nálam amúgy sem szoktak krumplibogarak lenni. A fákra is próbáltam, de a levéltetvek csak lerágták a kis szilvafát meg a cseresznyét tavaly, idén a ringlót is. A sógor szkeptikus, semmire nem esküszik. Két hét múlva, meglátod, eltűnnek maguktól a levéltetvek, megeszik a katicák, meg azok a fekete és narancsszín bogarak, amiknek nem tudjuk a nevét se. A fiatal fákat tönkre tudják tenni, de ha már nagyobbak, nem ártanak nekik.

Mi ketten a sógorral ösztönösen érzünk rá a szemléleti különbségre, a mélyben zajló természetteológiai vitára.

Azt mondom óvatosan, igen, a kártevők is hadd legyenek, amíg nem teszik egészen tönkre a növényeket. Gyenge érv ez a jut is, marad is, de figyelmetlenül azt gondolom, ez csak egy átlagos beszélgetés, ennyi is elég lesz. A sógor ráharap a csalira, elcsípi a fonalat, érti, hogy miről beszélgetünk. Csakhogy nem érzi, érezheti a probléma személyes mélységeit, amit én, egész gyerekkorommal, a zsigereimből, begyakorolt rutinnal fordítok át gondolatokra, szavakra, óvatos közlésekkel építgetve az alkalmi, mindig beomló átjárókat a kettőnket elválasztó szakadék fölé. Alig észrevehetően lő túl a célon.

Most mi állunk egymáshoz közelebb, apám lép távolabb a körből. A sógor azt mondja, s provokálóan rákacag, hogy Isten teremtményei ők is, hát nem, kaján kérdőjel. Ezzel az én kezdeményezésemet viszi tovább, de én soha nem támadnék ilyen nyíltan az apámra. Sokkal többet megengedek neki. Apám is kacagva, de rejtett indulattal válaszol, ez már érezhetően védekezés, elérte a vágás, személyesre vette. Igen, azok, de nem neki a kötelessége eltartani őket, mondja. Nem kérdezzük meg, hogy de akkor kinek, mert akkor tényleg megnyitnánk a vitát, ezt most senki nem akarja. Csak játszunk az elfojtásokkal.

Aztán felsorolja, hogy mennyi haszontalan állatot eltart, a fecskéket, akiknek szállást ad az istállóban, jó, nem eteti, de nyitva kell tartani miattuk az istálló ajtaját. Tesz tehát engedményeket a haszontalanokért. Különben én tudom, érdeklődik a fecskék iránt, régebben részletesebb megfigyeléseket is tett felőlük, már-már jelét adva az elfogulatlan érdeklődésnek ezek iránt a körömolló-szerű, fürge röptű természeti lények iránt, akik, ha mást nem, alacsony cikázásukkal előre jelzik az embernek az esőt. Meg vagy ötven verebet etet, akik a tyúkok elől a búzát fölszedik. Meg ugye a levéltetvek. Hirtelen felindulásában a tyúkokat is a kártevők közé sorolja, hogy azok is mind. Nem javítjuk ki, én értem miért, a sógor talán csak nem veszi észre. Meg az már talán neki is sok lenne, hogy ekkora logikai hibát bizonyítson rá.

Mindannyiunknak kímélnünk kell az apánkat.

A tyúkok pedig, mert azok is az idegeire mennek. Tojnak ugyan, de túl nagy türelem elviselni az állatok bűnös esztelenségét, értelmetlen károgásukat és szabálytalan elkódorgásuk, ha kiengedi őket a hátsó udvarból. Dühében olykor kövekkel dobálja a megrémült tyúkokat, olyikat eltalálja, s ha felfordul se bánja. Apám teológiájában az állatok nem részei a kegyelemnek, maradi ortodox ő, nem hatja meg a ferences eretnekség, meg az újkeletű panteizmusok. Az embereknek megvan a joguk, talán kötelességük is, tiporni az állatokon, ahogy a Teremtés könyve is tanítja.

Aztán szétesik a beszélgetés, ide-oda elmozgunk, a kertből az unokahúgaim viháncolása hallatszik, én, mint mindig, örülök, hogy egyáltalán tudtunk beszélgetni, noha tudom, csak kínos látszat az ilyen. Mindenesetre eredmény, hogy nem mélyítettük a köztünk lévő szakadékot. Mert soha nem lehet tudni, mi lesz az óvatlan félmondat, ami felszakítja a sebeket, és ránk ömlik életünk elfojtott lávája.

És akkor a kert felől beszalad az udvarra egy sánta kutya, eléri előbbi beszélgetésünk foszlányait, még ehhez a hangnemhez kapcsoljuk hozzá jövetelét. Hogy vajon megfogja-e egy ekkora a tyúkot. A sógor szerint nem, apám szerint dehogynem, aztán a sógor szerint is.

Én azt mondom, de ez sánta.

És hogy biztos a szomszédé, szoktam hallani, hogy varcog a kerítésen túlról, amikor megyünk a kertbe. Az indulatáttételhez azonban éppen egy ilyen a jó. Haladunk feléje, még mindig beszélgetve, barátságosan terelgetjük ki az udvarról a kert felé, ahonnan jött, beszélgetés közben.

A kerti kapu előtt megtorpanunk.

A kapun kívül, a két kerti fenyő alatt unokahúgaim és két nővérem beszélgetnek. Ők minden bizonnyal a kutya pártján, aki közénk és közéjük szorul. Aztán apám kiválik közülünk, otthagy bennünket, ő is kilép a kapun, szűkül a kutya mozgástere a kutyával barátságos női csapat és apám között. Sógorommal mi vagyunk a hátvédek, apám támad. És szólongatni kezdi, gyere csak ide, gyeride, te. A nővérem kap hamarabb észbe és rászól, ne bántsad, hé, nem bántsad azt a kutyát. A kutya azonban bekapja a horgot, apámhoz somfordál. Gyere, gyere csak, gyere.

Légy szíves, ne bántsad, hé.

Bénultan állok, lassan tudatosul csak bennem, mi készül. Túl későn. Ha előbb észbe kapok, kiválhattam volna a beszélgetésből elcsalogatni azt a sánta kutyát.

És ahogy a sánta kutya apám lábához oldalog, ő teljes erejéből, minden elfojtott sérelmét beleadva rúg egyet. A nővérem kiáltja, hogy ne. Nem is találja el, szerencsére. Csakhogy mégis megtörténik minden. Hogy szándékosan bele akar rúgni. Az az elszánt, látható ok nélküli, fájdalmas rúgás ott marad a levegőben. Hallom a kutya nyüszítését is, pedig nem hallatszik. Szürkéskék öltönye ráncos lett.

Megdöbbenünk ezen a nyíltságon, mintha ránk magunkra támadott volna. Bár ismerjük ezt, ismerjük az apánkban lakó erőszakot. Tudjuk, hogy amíg gyerekek voltunk, az állatok védtek minket, mert apánk helyettünk az állatokat verte. S talán most is, most is épp ez történik.

Ránk haragudott, pontosabban mi emlékeztettük őt valamire, amire magában haragudott, de nem minket vert meg, hanem a disznót, a borjút, a tyúkokat, meg a kutyát. Olykor a saját fejét is megcsapkodta. Ezt a haragot, amivel ránk haragudott, amiért vagyunk neki, az állatokon verte ki. De magára haragudott, mert annak oka, hogy mi vagyunk, ő maga volt. És ezt bánta.

Miért bántod, táti, kérdezi egyik unokahúgom. Mert ő valóban nem értheti. De én értem és a nővéreim, egész életünkkel értjük apánk életének ezt a gyógyíthatatlanságát.

Aztán volt most ebben valami tudatos, szégyentelen nyíltság, ahogy fellázadt ellenünk. Hogy nem szégyellte, megveti a mi divatos állati érzékenységünket. S hogy ezzel is feladatát teljesíti.

Nem várok, megfordulok és a ház bejárata felé tartok. Hogy megint megtörtént, hogy ugyanaz megint. Hogy mindig ez a szomorú történet, az apánké.

Én nem úgy bánok velük, mint ti, én belérúgok, hogy elrepül, mondja önérzetesen, sőt lenézőn apám. Ezt még hallom távolodóban. Nem úgy, mint ti. Amin azt érti, hogy az ilyen az kártevő, s hogy mi a kártevők oldalán állunk, tehát ellene, tudja ő azt, mert mi nem tudjuk, micsoda a bűn, mi csak korszerűségből simogatjuk az állatokat. Ő viszont minden idegszálával, most is, amikor velünk beszélget, a bűn ellen küzd és példát ad, mint kell rendre utasítani a bűnt, ezt az elkódorgott, haszontalanul sánta kutyát.

A bűn háza vagyunk, bűnhordozók, akik keblükre szorítják, védelmezik is azt. Ezért kell neki értünk naphosszat imádkozni, vezekelni. Csak most értem meg, hogy miért volt rossz ötlet fölhoznom előbb a krumplibogarakat. S hogy miért szégyenült meg. Hogy nincs ártatlan beszélgetés apámmal, sosem is lesz.

Hogy mi, a gyerekei, kik felnőttek, az állatok és egyáltalán az élete: állunk közte és Isten között. Hogy mi az ő vezeklése vagyunk. Hogy mi az ő bűne. Én éltem, ő vétke. Annak okából, hogy nem lett belőle pap. Hogy akkor, mikor mi, a gyerekei még nem voltunk, rosszul döntött, vagy nem fontolt meg valamit eléggé, s ahelyett, hogy Istennek szentelte volna az életét, családos ember lett belőle.

Ez több, mint ötven éve történhetett, mert most már hatvanhét az apám.

És ezért haragszik ránk, akik e tévedés gyermekei vagyunk, egész elrontott életével. Mert most ezzel is tartozik az Úrnak és el kell számolnia velünk, ha majd felséges színe elé áll. Az idő közel, s mi, a gyerekei még mindig csak sánta kutyák ha vagyunk, míg ő ösztönéletének egész erejével követi az idők jeleinek egyre nyilvánvalóbb feltárulását.

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.