1.

 

Sokan gondolják, hogy a muzulmán fal jelkép, mely annyit jelent mindössze, hogy valahol ki kellett jelölni a határokat. A fal tehát, szerintük, általánosabb, metafizikai jellegű korlátokra utal, például a megismerés vagy a szeretet határaira, amelyeket voltaképpen nem is a falon belüli államok, hanem a sors vagy a szükségszerűség akarata jelölt ki, egyszóval a Moirák.

Nem ellentétes ezzel, inkább csak ártatlanabb az az elképzelés, hogy a fal a természet része, bizonyos értelemben éppen maga a természet. A kövek szilárdsága és törhetetlensége, továbbá az a tény, hogy nehéz eldönteni, mi tartozik hozzá a falhoz és mi nem, jogossá teheti ezt a magyarázatot.

Különösen a falba épült lakások, gyárak és imádkozó fülkék, az alapzatot alkotó mélygarázsok, a felszín alatt futó víz-, gáz- és elektromos vezetékek, közlekedési járatok esetén nehéz ez a kérdés, mivel a falon belül jelenleg nem rendelkezünk egységes elképzeléssel arról, hogy hol húzódnak a természet, az élő- és a munkahelyek, illetve az isteni szférák közti határok.

A kakastollas népbiztosok viszont erre a kérdésre azt válaszolják: a fal a víz miatt épült. És itt újra fölelevenítik a Vízügyi Hivatal történetét, hogy miért is alapították, hogyan fejlődött s vált mára a legfontosabb állami ágazattá.

Az minden esetre bizonyosnak látszik, hogy a falon belül élők nézőpontjából, pláne utólag, nem lehet végleges választ adni a kérdésre, hogy mire szolgált a muzulmán fal felépítése. A fal ugyanis olyan védelmet biztosít, melyet nem lehet egykönnyen elhárítani. Azok, akik az utóbbi időben neves lapok újságíróiként, olajcégek alvállalkozóiként vagy egyszerű turistaként engedélyt szereztek és bátorságot gyűjtöttek, hogy a falon kívülre utazzanak, válaszaikkal egyáltalán nem győzik meg az érdeklődőt afelől, hogy hát voltaképpen kívül jutottak-e egyáltalán a falon.

Ezek közül egyeseknek, de koránt sem mindegyiknek, meghatározónak mondható élményei is voltak, de ezek mégis olyanok, hogy ugyanúgy megszerezhetőek lettek volna a falon belül is. Amikor viszont ugyanők arról kezdenek győzködni, hogy kívül azért mégiscsak más, hogy láttak például rókát, mentalevelet, tengeri csillagot és efféléket, akkor végleg elveszítik a bizalmunkat. Hisz ki ne látott volna már, s ha nem látott, ki nem láthatna majd ezután rókát, mentalevelet, tengeri csillagot. Az ilyesmi a falon belül is bőséggel előfordul, s még arra is rátalálhat, aki nem vonzódik különösebben a természethez, hiszen autójában ülve nem egy elgázolt rókát láthat szelíden kifeszülve az úttestre.

Igaz, az ilyen rókák már nem élnek, de azért még rókák, nagyon is azok. Mert ha ez a róka például normális körülmények között pusztul el, ahogy ez lenni szokott, akkor felkészül a halálra, és a vég előtt önként elvonul egy félreeső hasadékba, ahol aztán el kell telnie jó néhány napnak, amíg felismerhetetlenné válik a pondrók és más dögevők jóvoltából.

Az úttesten ez másképpen történik, de azért a lényeg mégis ugyanaz. A halál itt villanásszerű, kevésbé melodikus, az autó lámpája elvakítja egy pillanatra az állatot, s még ha zavart is, úgy tűnik, szembe néz, és akkor átmegy rajta egy vagy két kerék.

Amíg még ennyire is felismerhető a rókatest, az autósok többnyire kikerülik, de előzésnél vagy sűrűbb forgalomnál előfordul, hogy azért újra és újra ráhajtanak, és így sokkal hamarabb tűnik el a testkontúr, s válik a természettől megkülönböztethetetlenné, mint az erdőben. Azt mondhatjuk, ő is a fal része lesz.

Így hát igaz az, hogy a falon belül is vannak rókák, s ne is beszéljünk a mentalevelekről, tengeri csillagokról és a több ezer hasonló termékről, mert nyilvánvaló, hogy azok is kaphatóak minden jobb növény- vagy ajándék-kereskedésben, fogyasztásra ugyanúgy, mint preparált formában, dekorációként, ékszerként vagy művészeti produktumként kiállítva.

Tehát a következő, egymással nehezen kibékíthető következtetéseket vonhatjuk le: aki azt állítja, hogy járt a falon kívül, az – ha nem is hazudik, ilyesmit nem állítunk, de – nem mond igazat; ami a falon kívül megtapasztalható, az nem mondható el a falon belül; nincs lényeges különbség a falon kívüli és a falon belül lévő világ között.

Ha ravasznak hisszük magunkat, természetesen gondolhatunk arra a negyedik lehetőségre, hogy a fal egyáltalán nem is létezik, s a róla való beszéd egyszerű politikai propaganda, vagy írói marketing. De ezt már eleve elvethetjük, minden ravaszkodás ellenére, mert tudunk a falról.

De azért, ha már ez is fölmerült, pontosítani kell: tudunk a falról, ez bizonyos, de mivel a tudásunk fogalmakhoz ragaszkodik, a fogalmak pedig a szóbeszédnek vannak alárendelve, nem biztos, hogy jól gondoljuk el. Például kanyargó vonalnak képzeljük a térképen, mint a kínai vagy a berlini falat, elsőre áthatolhatatlannak, olyannak, amilyenek a magas hegyvonulatok, amelyek lezárják a láthatárt és korlátozzák a tekintetet, a közlekedést, a javak és az eszmék szabad vándorlását a nemzeti és kulturális határok fölött.

A fal így olyasmivé válik, amihez nincs sok közünk, kereshetjük vagy el is kerülhetjük, gondolhatunk rá, kijátszhatjuk, de akár tökéletesen figyelmen kívül is hagyhatjuk. Mivel a fal nem kényszeríti ránk magát, nem kikerülhetetlen tapasztalat, tűnhet úgy, hogy valójában nem is létezik, s hogy ez az egész csak mese babbal. Hiszen ha szabad állampolgár vagy, akkor miért is érdekelne egyáltalán, hogy létezik-e a fal, vagy nem. Mi közünk nekünk ehhez? – kérdezik sokan, olyan hangsúllyal, amelyben már benne van a válasz: semmi. A muzulmán fal egyszerű biztonság- és népességpolitikai kérdéssé fokozódik le, és olyan vékonnyá lesz, mint az ég.

De másképpen kell minderről gondolkodnod. Nem szabad kívülre taszítanod, mintegy száműznöd, a térképre például, de nem is szabad a fogalmaid fogságában maradnia. Oda kell eljutnod, hogy érezd, a fal fogva tart téged, de nem kívülről korlátoz, s nem is belülről, mint fogalmi bizonytalanság, hanem másképpen.

 

2.

 

A fal a te tested és véred, ezért amikor a falról beszélsz, elsősorban is tested húsfalára kell gondolnod. Ezen belül gondolnod kell a testedben elhelyezkedő szervekre, melyeket sohasem láttál ugyan, mégsem kételkedhetsz a létezésükben. Továbbá a köztük lévő harmonikus összeköttetésekre és folyamatokra, amelyek, ha valóban megvan az összhang, megengedik, hogy megfeledkezz róluk. Éppen ezért a testedet nem is szervenként vagy húscafatonként érzékeled a legtöbb esetben, hanem dalként, szimfóniaként, esetleg passiójátékként, vagy zarándoklatként. A test zeneként történő percipiálása arra is megoldás, ha valakinek szűk a bőre.

A test – zene, amely nem pusztán végigkíséri mindennapi életedet, hanem egyé forr vele, s éppen így, a te zenei tested, mint egyfajta szimfonikus háziállat, egyé forr a muzulmán fallal is. Énekeld a falat – ezt zengi neked a fal, ezt zenged te a falnak. Vannak persze testek, melyek színházi és multimédiás elemeket is képesek fölvenni magukba, így beszélhetünk beszédtestekről, operatestekről, filmtestekről, filozófus testekről, melodramatikus testekről, továbbá testtárgyakról és tárgytestekről, mint amilyen a húsfasz vagy a vérfasz.

Vegyük például, az egyszerűség kedvéért, a beszédtesteket, mert ezekből van a legtöbb, a gazdasági helyzet miatt, mivel beszélni jelenleg a legolcsóbb dolgok közé tartozik, és alanyi jogon jár minden falon belüli állampolgárnak. Noha a testből sokszor csak a szavakat vesszük észre, ki kételkedhetne abban, hogy ezek a szavak szorosan hozzátartoznak egy torokhoz, egy légzésmintához, egy pszichogramhoz, egy szájhoz, mely utóbbi ráadásul még evésre is szolgál.

A beszédet fordított evésnek is tekinthetjük, nem véletlenül mondják, hogy egyes költők el vannak telve a szavakkal, ami ez esetben magukkal való jóllakottságot jelent. Velük szemben állnak azok a szétszórt egyedek, akik sóvárognak ugyan a szavakra, de képtelenek ilyesmit a saját testükből hívni elő, mivel nem kaptak megfelelő zenei képzést. A falon belül a vidéki és városi oktatás okolható ezért a problémáért, amit nem sikerült még megoldani, ezért az éhezőket ideiglenesen mások szavaival lakatják jól.

Mármost aki eljut idáig, és el tud vonatkoztatni a szociális különbségekből fakadó fogalmi zavartól, megértheti, hogy a zene nem önmagában létezik, mint a szférák zenéje, az ideák hangja vagy az angyali karok éneke, hanem a testek húsfalán csendül fel – és ezzel egy lépéssel közelebb jut ahhoz, hogy belássa, a fal igenis létezik, sőt valóságos teste és vére is építőköve, habarcsa a falnak.

Továbbá a szerelem az egyik leguniverzálisabb és legpopulárisabb falélmény. A fal szerelmi szenvedélyből is épül. A szerelmi szenvedély nem szorul rá a szavakra, sőt a szavak inkább akadályozzák, mint segítik a folyamat tiszta kibontakozását, és ezzel együtt a fal létezésének átélését.

A szavakon kívül akadály lehet még az idő, aminek egy részét maguk a szavak állították elő, már korábban, és amelynek termékei egyes esetekben már beágyazódtak a nyelv alatti alsóbb rétegekbe is. A szerelmi szenvedély képes az önszaporításra is, de már nem a leszármazás rendje szerint, hanem ismétlésként és halálként.

Bárki el tud képzelni egy parkot, amelyben este emberek sétálnak, köztük olyanok is, akiket a szerelmi szenvedély motorja hajt. Válasszunk ezek közül egy párt, például azt, amelyik egy eldugottabb részen a fűben csücsül. A két személy nem simul szorosan egymáshoz, ebből is látszik, hogy nem pusztán a testi tapadás állapotáról van szó, ami olykor meg szokta téveszteni a kezdő szerelmeseket, hanem épp az ellenkezőjéről: az egymás közti távolság vagy férőhely megteremtésről, mivel túl szűk a hely a falon belül.

A szerelmi szenvedély új teret hoz létre ott, ahol már lehetetlen megférni egymás mellett. Éppen ezért több síkon történik meg a személyek egymásba való átmentése. Ilyenkor a test húsa a levegő egyik megnyilatkozási formája pusztán, érintkezésüket és egymásba hatolásukat nem gátolja a tér. A vágy kiszakító ereje továbbá egyfajta burába vagy akváriumba zárja a szenvedélyeseket, de a külső szemlélőben ilyenkor sanda rossz érzés keletkezik, annak sejtelme miatt, hogy nem is a szerelmesek vannak akváriumban, hanem ő, a szemlélő. A szerelmi szenvedély nem vesz ugyanis tudomást a szemlélői pozícióról, egyfajta önvédelmi falat hoz létre, s ezzel némiképp megalázza azt, aki ott áll, amikor mintegy elsétál mellette, mintha csak élettelen műgólya lenne, amit a park melletti szemaforra akasztott egy vicces kedvű járókelő.

A szerelmesek is kívül érzik magukat a parkon, valóban nem látják a szemaforra akasztott műgólyát, és átélik azt, amikor megáll az idő. A helyzet az, hogy ezt a szakaszt a legnehezebb megfogni, mivel azoknak sem mindig tűnik fel, akik éppen átélik, hanem inkább elhatalmasodik rajtuk, és egymásnak tulajdonítják a hatást, elérzékenyülnek, egymásba merülnek, elveszítik személyazonosságukat, státusukat stb. Az esetek többségében itt egyszerűen a műalkotássá, jelesül szoborrá változás élményéről van szó.

Aki változott már szoborrá, vagy valami effélévé, tudja, hogy leginkább a szőr hiánya a zavaró ebben, mivel ez az, ami fantomviszketegséget kelt, és ettől válik úgymond „élővé”, vagyis többé annál, ami a puszta kő. Ez a viszketegség évtizedek, de olykor évszázadok múlva enyhül csak, amikor a szobor elveszíti úgynevezett eszmei értékét, végre elhanyagolják, és elkezdi benőni a fű, besüpped a talajba, szétmállik a fejet és a tagokat összeragasztó malter, és így tovább – de ez már inkább művészettörténeti és örökségvédelmi kérdés.

A furcsa és megfoghatatlan inkább az, hogy aki szoborrá változik, az tényleg ott is marad azon a helyen a parkban, esetleg láthatatlanul és hozzáférhetetlenül a falkutatók számára, miközben mégis él tovább a saját testében is, egyszerű állampolgárként. A két személy pedig, eszem a szívüket, összeszedi a culláját, átmennek a szemafornál az úttesten és elbúcsúznak egymástól – ez igaz, ez általában tényleg így történik. De előbb megtörtént már az ismétlés, a halál és az emlékállítás is. Egyszóval az önreprodukció.

Egy másik szófordulat szintén segíthet mindezt megérteni, mivel minden benne van: mentés másként. A héj, az üres forma kulturális gyakorlata ez, mégpedig különféle síkokon, amitől plurálisnak tűnik. De hát az egymás mellett elbeszélés nem a plurális univerzumnak, inkább az univerzális némaságnak egy szép példája, nemdebár? Így zuhanunk egyre mélységesebb némaságba a szerelmi szenvedély által, és szaggattatunk darabokra éppen ott, ahol a kiutat reméltük.

Annyiban különbözik, illetőleg annyiban komplikáltabb a szerelmi szenvedéllyel űzött falkutatás az éneklő testtel végzett kutatásnál, hogy amikor a szerelmi szenvedély szabadságjogával él a falon belüli polgár, nemcsak magát eszi, hanem a másikból is harap. A szerelmesek, mint tudni illik, ideig-óráig meg szoktak tudni egyezni abban, hogy miközben egymást egy más idő illúziójába ringatják, kannibálként osztoznak egymás testén és idején.

Látható, hogy önfenntartásról van itt is szó, de nem az egyén, hanem a fal önfenntartásáról, mely az egyéni szenvedélyt, a tömegtől való elkülönülést, és a nyelvi jelentésektől függetlenedni próbáló egyedi időket is a fal építésének és fenntartásának szolgálatába állítja.

A muzulmán fal legfontosabb intézménye, mint egyre világosabb, a test. De nem csak a harmónia és az egészség, hanem a diszharmónia és a szenvedés is intézményesül a test által.

Végezetül két példát említhetünk. Az éhséget főként azok gyakorolhatják, akiknek nincsen elegendő pénzük betegségek beszerzésére. Az éhség, mivel nem lehet szerekkel fokozni, korlátozott muzulmán falélményt vált ki. Különféle élménykörei lehetségesek: az érzékelés élesebbé tétele; pár nap alatt enyhe tudatmódosulás; empátia és szeretet. Továbbá: megkönnyült test, körülményekre való ráhagyatkozás; tisztulás.

Ide kapcsolható az öngyilkosság is. Az öregkori öngyilkosságot például könnyebben elfogadják, de normál válfaját többnyire csak tiltani szokták, érvek nélkül. Mégis fontos gyakorlat ez, mely szintén eltávolít a szokásos politikától, és mintegy leleplezi az ott használt fogalmakat: a véletlenről, a kegyelemről és a szabadságról kiderül, hogy egyik sem más, mint a nem-tudás tőkésítése, úgy, hogy ezek által állítjuk elő saját magasra értékelt önazonosságunkat. A véletlen, a kegyelem és a szabadság nem-tudásként és a nem-lét utáni sóvár vágyként lepleződik le az öngyilkosságban.

 

(pótlólagos megjegyzések)

 

Természetes, hogy a fentiek nem oszlatnak el minden kételyt és nem zúzzák eleve porrá mindazokat a kérdéseket, amelyek a fal létezésére, működésére és értelmére vonatkozóan föltehetőek.

Az itt olvasható szavak egy kutya kutatási eredményei, de hát milyen szavakkal, tudással és tapasztalatokkal rendelkezhet egy kutya, egy olyan kutya ráadásul, amelyik nem is mondhatja el magáról, hogy huzamosabb ideig tartózkodott azon területen, amely a muzulmán falon túl található, ha található ott egyáltalán valami.

Mondjuk ki: dörgölőzés, vakarózás, vacogás és vinnyogás eredménye mindez, ha tetszik, a viszketegség miatt van, vagy egyszerű fantomfájdalom. Az látszik fontosnak, hogy ne vágyjunk olcsó megoldásra, ha már fölépítettük ezt a falat. Sőt egyáltalán semmilyen megoldásra ne vágyjunk.

Hasznosabb, ha ehelyett egyszerre több irányba indulunk el, miközben egy helyben maradunk. Ha egyszerre több kétes, de lehetséges megoldást választunk ki, akár egymással ellentéteseket, azaz kecsegtető megoldásokat és nyilvánvaló zsákutcákat is. És akkor, ha a falat átütni nem is tudjuk, apró rések, lyukak azért keletkezhetnek, és ezeken kikukkantva megtudhatunk ezt-azt a fogalmi hibák okozta végzetes vakságról, illetőleg a Moirák vakságáról.

Ugyanígy fontos kérdés az, hogy miképpen szüntessük meg magunkat úgy, hogy ne essünk az önfeláldozásról és az öngyilkosságról folytatott szóbeszédek csapdájába. Hisz az egymáson való segíteni tudás itt már föl sem merül. Nem beszélve arról, hogy aki nem egyenes vonalnak képzeli az időt, az talán a halált is másképpen látja. Annak talán a falon belüli élet az öngyilkosság. Csak hát probléma az, hogy másfajta életre a legtöbben nem vagyunk képesek.

A legjobb, ami lehet, úgy tűnik, egyfajta mérsékelt kannibalizmus, mely ideig-óráig még fenntartható. Harapjatok, földikutyák, harapósan, zenészkutyák.

 

(2015)

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.