Gyerekkoromban az éjszakát kerestem,
darabos, otromba kényszernek tűnt a látás,
mindenhol szélek, tömbök és határok,
áthatolhatatlan ez a kővé dermedt világ,
tárgyak közt mozogni, érinteni, nézni,
már előre fárasztott, amit meg kell majd
tanulnom, beilleszteni testem a többiek
közé, kitanulni nemüket, korukat, szagukat,
kinek kije vagyok, s ki kicsoda nekem,
ha lett volna ez a szó, azt mondtam volna:
áltudomány, de mivel nem volt, tűrtem,
meghorzsoltam a testem, felizgatott, hogy
van olyan, hogy halál, és hinni kezdtem
a szavakban, melyek nem voltak semmire
jók, de ha elidőztek a nyelven, éreztem,
feltörhetem velük ezeket a zárt tömböket,
átlépem velük a sokféle határt, falat,
kerítést, sáncot, a testek közti levegőékeket
apró nevekkel, névelőkkel hasítom ketté,
apró nevekkel szórhatom tele azt, amit
mások a világnak neveztek, s ami nekem
kórházi váróteremnek tűnt inkább, szóval
semmi különöset nem láttam ebben, ezért
gyerekkoromban az éjszakát kerestem,
valahogy józanul s szorongva, nem vak
szeszéllyel, mint aki szimplán csak tudja,
hogy egyedül az éjszaka igazi, és egyszer
eljön érte, vagy ő megy elébe időközben,
de voltaképp mindenképpen, tehát vártam
türelmesen én az éjszakát, vártam, hogy
este legyen és lehunyjam a szemem, hogy
ne legyek többé látásra kényszerítve,
és már várni, már tudni, biztosra menni
az éjszaka várásának ebben az ügyében,
már ez menthetővé tette némiképpen a
nappali napokat, és mikor átcsusszantam
az éjszaka határán, lefoszlott látásom héja,
magányom, és testvére lettem állatoknak
köveknek, névtelen egeknek, csillagoknak,
a szélnek, testvére lettem anyám testének,
testvéranyámban apám gyerekfejét is
megsimogattam olykor, hisz gyerek volt
ő is, sokkalta gyerekebb nálam, de ők:
apám, anyám, testvéreim meg a többiek,
kiknek a használati utasítását kellett nappal
az óvodában, az iskolában, a családban
megtanulni, sokkal kevésbé voltak igaziak,
mint az éjszaka, de ha már elképzeltek,
én is kellett, hogy elképzeljem őket,
ám szemük, lábaik és érintéseik a világ
szélbe szőtt porával volt már egyenlő,
testvéreik voltak ők az állatoknak, akiket
szerettek és vertek, egymásnak, akiket
néha szintén szerettek és vertek, többek
közt ezért volt az, hogy mikor tehettem,
gyerekkoromban az éjszakát kerestem,
az egyetlen éjszakát, a nagyot, nagysága
csendjét, csendje melegségét, melyet a
műholdképek nem mutatnak, mert a
szem talán hideg, de hát az én szemem ez,
és időközben mindössze annyi történt,
hogy valahogy darabokra szakadt egyetlen
éjszakám köpönyege, vagy a nézés lett
kicsivel türelmetlenebb, lett hozzá több
a használhatatlan használati utasítás,
többen lettünk, többeknek lettem valakije
így vagy úgy, és valakik lettek nekem is
többen, és vannak, akik többé már nem,
vonzó a gondolat, már megint, hogy
tudásom felejtés, többé vagy kevésbé,
legyőzni a felejtést, meg ugye: emlékezés,
de hát mire vagy mire ne?, tárgytalan ez a
tudás, az éjszaka, meleg testében laknak
a madarak, állatok, szelídek és vadak,
kiket testvéranyám magába fogad anyámmal,
apámmal és testvéreimmel együtt, és mi,
felszökve, mint szikra parázsból a szélben,
repülünk, figyeljük egymásban, magunkban
a pórusainkból szétfutó, tárgyatlan éjszakát.
