1.
Ho logosz szárksz egeneto – és az ige testté lett, olvassunk János evangéliumában. A testet jelölő görög szó a „szárksz”, amit inkább húsnak kellene fordítani: „és az ige hússá lett”. A „szárksz” az érzéki, halandó, romlandó, vágyteli, bűnös testet jelöli az újszövetségi antropológiában.
„Vegyétek és egyétek, ez az én testem” – mondja Jézus az utolsó vacsorán (Máté evangéliuma). Itt és a többi evangéliumban, illetve Pálnál is az úrvacsorának megfelelő szöveghelyen a „szóma” kifejezés szerepel. Ennek kapcsán Bultmann megjegyzi, hogy „Felesleges itt azt a kérdést feltenni, hogy a sakramentum vajon Jézus megfeszített hús-testében vagy a Megdicsőült lelki (pneumatikus) testében részeltet-e. A Megdicsőült σοξα-teste (dicsőség) azonos a kereszten megölt testtel. Pontosan az a sakramentális gondolat, hogy a kultuszi istenség megölt teste egyúttal hatalommal teljes, hatóerővel rendelkező test.”[1]
A kereszténység központi ikonja a keresztre feszített test, a corpus. A fentiekből is látható, hogy a test itt nem egyszerűen objektum. A keresztrefeszített test azonban nem csak hatalommal teljes, hatóerővel rendelkező test, hanem valakinek, Krisztusnak a teste és ez a halott test ő maga, egy alanyi test, továbbra is, sőt még inkább: Szubjektum.
Ráadásul olyan szubjektum, amely kollektívumot hoz létre. Krisztus teste az a közös, ami összekapcsolja azokat, akik részesülnek Krisztus testéből az eucharisztiában.
2.
A True Detective című sorozat egyik epizódjában van egy jelenet, melyben az egyik nyomozót megkérdezi a társa, hogy mit keres az ágya fölött a feszület, csaknem hívő. Ő azt válaszolja: ez egy meditációs objektum, a feszület arra való, hogy a meditáció során megpróbálja elképzelni, hogy hagyja magát keresztre feszíteni.
Hagyni magam keresztre feszíteni – ez a testtel való „bánás” egy olyan lehetőségét nyitja meg, amelyben a testét valaki egy szélsőséges engedelmességben átengedi. Átengedi a társadalomnak, a többieknek, a hatalomnak, a katonáknak, a rendőrségnek, a kamerának, a fegyvernek, a bérmunkának, a másik szexuális vágyának vagy épp agressziójának, egyszóval – a világnak. Hagyja magát tárggyá tenni.
De egy ugyanolyan radikális engedetlenségben ugyanakkor vissza is tartja magát, hiszen ő maga az, aki hagyja magát keresztre feszíteni. Lemondani az ellenállásról, valamit nem tenni meg: ez feltételez egy „képes vagyok”-ot. Képesnek lenni valamit nem megtenni ugyanúgy, sőt még inkább szubjektivitást, erőt, képességet feltételez, mint automatikusan élni valamilyen képességünkkel, amely a birtokunkban van.
Próbáljuk meg elképzelni, hogy hagyjuk magunkat keresztre feszíteni…
3.
Jézus nem pusztán elszenvedi a keresztrefeszítést, cselekvése, tette az, hogy hagyja magát, nem tesz ellene semmit, pedig talán tehetne. Ezt a tettet, ezt a nem-cselekvést végül odáig viszi, hogy a keresztre feszítés eseményét, illetve ezt a megkínzott, megalázott és megölt testet mintegy visszaragadva a világtól, a hatalomtól, a katonáktól, a társadalomtól saját maga jelévé teszi.
Megdöbbentő és különös módon Krisztus még holtan is ő maga, Szubjektum, sőt épp csak innentől igazán az: hic est corpus meum – ez az én testem, mondja a katolikus liturgia. Nem kannibalisztikus fantázáról van itt szó, amint azt sokan a vallás antropologizáló értelmezései jegyében szerint hangsúlyozni szokták. A mondat azonosulást fejez ki egy tárggyal, sőt egy halottal, az objektummá idegenült saját testtel. Vagyis nem kevesebbről van szó, mint az eldologiasodott test visszavételéről a szubjektumba, az alanyiságba.
4.
A test föltámadása vagy a transzsubsztanciáció teológiája azon alapszik, hogy tekintsük élőnek a holtat. De ebben a „tekintsük”-ben nem mágiáról, csodáról vagy fikcióról van szó, hanem hitről, ami inkább az eszme, eszmélés, öneszmélés szóbokor jelentéseihez áll közel. Bár a halott halott és ez realitás, amit nem tüntethetünk el (a hit nem a realitás tagadása), a feladat az, hogy saját magunkban, ne a halott dologgal űzött manipulációk révén, hanem a szubjektivitásban, az eszmében vagy hitben vigyük végig, vagy engedjük megtörténni a test feltámadását.
A hit a halott világ visszavétele, beolvasztása és átváltoztatása a szubjektivitásba. Egy olyan bensőségességbe, amelyben a halott világ a szeretet fuvallatától valamiképpen átlényegül, új életet kap.
Ez az élet eszmei, de úgy, hogy a megdicsőült test szintézisében magával vonja a testiséget is. És megváltozik az élet elve: élek már nem én, hanem él bennem a Krisztus.
5.
Hitben élni: egy meggyőződéstől, egy eszmétől, valamiféle elképesztő reménytől fertőzötten élni? Minden reális bizonyíték ellenére?
Bár az erre vonatkozó értelmezések számosak, ezek között azt is számon kell tartanunk, mely szerint a hit annak a formája, hogy a transzcendencia az immanencián belül van, másszóval Isten országa „itt” van, a lehető legközelebb, a világ „előtt” vagy „alatt”. „Bennem”, bár előlem is rejtve, nem pedig a világon „túl”.
Ho logosz szárksz egeneto – és az ige hússá lett. A hitben az „evilág” túllép önmagán, továbbgördül, megpattan, átalakul, transzcendálja magát.
A megtértek féllábbal a transzcendenciában állnak, bár ha csak tükör által, homályosan látnak is. Az immanencia lezárása, vagy inkább redukciója nem a halál, hanem a hit. A hitben élés eszmeileg átitatott létezés, amely a testet nem tagadja, hanem átalakítja, újraformálja, fölemeli.
Kierkegaard arra utal, hogy „a hit a lét”.[2] Ami „van”, így nem pusztán a test, a dolog, a világ, a „realitás”, hanem az is „van”, ami ezt a világot visszavonja a külsővé válásból, átéli és megérti, magába vonva átalakítja, sőt visszaadja önmagának.
Az is „van”, ami a létben a lét túllépése: a transzcendencia az immanenciában.
6.
Marx Tézisek Feuerbachról című szövegében a következőket olvassuk: „Minden eddigi materializmusnak (Feuerbach materializmusát is beszámítva) az a fő fogyatékossága, hogy a tárgyat, a valóságot, érzékiséget csak az objektum vagy a szemlélet formájában fogja fel; nem pedig mint emberi érzéki tevékenységet, gyakorlatot; nem szubjektíven. Ezért történt, hogy a tevékeny oldalt, a materializmussal ellentétben, az idealizmus fejtette ki – de az elvontan, mivel az idealizmus természetesen nem ismeri a valóságos érzéki tevékenységet mint olyant. Feuerbach érzéki – a gondolati objektumoktól valóban megkülönböztetett – objektumokat akar: de magát az emberi tevékenységet nem fogja fel tárgyi tevékenységnek. Ennélfogva a Wesen des Christentumsban (A kereszténység lényege) csak az elméleti viszonyulást tekinti az igazán emberinek, míg a gyakorlatot csak piszkos-zsidó megjelenési formájában fogja fel és rögzíti. Ennélfogva nem érti meg a ‘forradalmi’, a ‘gyakorlati-kritikai’ tevékenység jelentőségét.”[3]
7.
Marx itt egy újfajta materializmusról beszél, de ha figyelmesek vagyunk, akkor észrevesszük, hogy amit impliciten állít, az nagyon hasonlít ahhoz, amit János Krisztusról (ho logosz szárksz egeneto), Krisztus saját magáról, illetve utána a liturgia mond (hic est corpus meum – ez az én testem). A valóságot és persze az embert nem tárgyként, objektumként kell felfogni, hanem szubjektíven, mint gyakorlatot.
A lét itt aktív ige, és – Michel Henry fenomenológiai terminusát kölcsönvéve – egyfajta „önaffekcióban” mozog: a tárgy, a valóság, az érzékiség mintegy megcselekszi magát. Míg azonban a szubjektivitás formája az Újszövetségben a hit, itt a szubjektitás elsősorban gyakorlatot, önmagunk megcselekvését jelenti.
De a szubjektív Marxnál azt is jelenti, hogy valami társadalmi. A marxi fogalomhasználat intenciójának irányát itt könnyű elvéteni és beleesni a dogmatikus értelmezés csapdájába. Mert a szubjektivitás egyrészt társadalmit jelent ugyan, tehát azt, amit az emberek tesznek és ahogyan egymáshoz viszonyulnak, vagyis a társadalom nem más, mint az emberi tevékenységek, gyakorlatok összessége.
Másfelől azonban azt is állítja, hogy a kapitalista társadalomban ez a szubjektivitás önmagától elidegenetett, vagyis hogy a látszat a fentinek éppen a fordítottja. Ám ez a látszat nem egyszerűen valamiféle ismeretelméleti tévedés, hanem maga a kapitalizmus – feje tetejére állított – valósága. Szubjektivitás és társadalmiság Marxnál tehát sokszor szinonímák, még ha azt látjuk is, hogy létezik elidegenedett vagy eldologiasodott szubjektivitás is, ami épphogy objektívnak álcázza magát.
8.
A tőkében az áru fétisjellegét így írja le Marx: „Csak maguknak az embereknek a meghatározott társadalmi viszonya az, ami itt számukra dolgok viszonyának fantasztikus formáját ölti.”[4] Az emberek közti viszony dolgok közti viszony formáját ölti, hiszen az áru árujellege nem más, mint a létrehozására fordított eleven emberi idő, szubjektivitás. Vagyis az áru megalvadt idő, eldologiasodott társadalmiság és/vagy szubjektivitás.
Ez azonban nem csak az árura igaz, hanem potenciálisan mintegy a kapitalista társadalom egészére: az elidegenült társadalom olyan társadalom, amelyben az emberi gyakorlatok, viszonyok, idők, szubjektivitások ilyen megalvadt valóságokká, intézményekké, elidegenedett hatalmakká dologiasodnak és ellenségesen állnak szemben az eleven, produktív, átélt társadalmisággal. A kapitalista társadalom ezért elidegenedett, megalvadt, halott vagy legalábbis tetszhalott társadalom.
Az áru – például az áruvá vált munka- és teremtőerő, életidő esetén, amelynek „piaci értéke” van – az a prototipikus forma, amelyben a szubjektivitás, az eleven társadalmiság elidegenedik önmagától, objektív formába költözik.
9.
Marx továbbá ezt mondja A tőkében: „A munka az értékek szubsztanciája és immanens mértéke, de neki magának nincs értéke.”[5] Vagyis a munka lényege (az emberi önteremtés) nem fejezhető ki az absztrakt, számszerű értékformában. Az elidegenült munka épp azt jelenti, hogy a munkatevékenységet mint emberi öntevékenységet egy hozzá képest idegen értékformában reprezentálják.
A munkabér sohasem fejezi ki a munka immanens természetét, sőt éppenséggel elrejti, láthatatlanná teszi azt. A munkabér hamis reprezentáció, mivel az érték, amit kifejez, „nem [a munka] saját értékétől, hanem funkciójának időtartamától függ.”[6] Az elidegenedés az, hogy a munkát nem öntevékenységként, hanem funkcióként, nevezetesen a tőke, a társadalmilag átlagosan szükséges munkatevékenység és munkaidő egy funkciójaként reprezentálják az értékformában.
Más szóval a „használati érték nem az a dolog, qu’on aime pour lui-même (amelyet önmagáért szeretnek) az árutermelésben.”[7] Továbbá „csereérték és használati érték önmagukban összemérhetetlen nagyságok”.[8] Ám a kapitalizmusban a tőke-munka viszony antagonizmusa pontosan azt jelenti, hogy ezeket az összemérhetetlen nagyságokat mégis összemérik oly módon, hogy a tőke bekebelezi, eltünteti, elfogyasztja a munkaerőt, vagyis a munkások testét, megszünteti, fölzabálja az emberi öntevékenységet, hogy ezáltal értéket hozzon létre.
A kapitalizmus tehát nem munkaalapú társadalom, hanem értékalapú társadalom. Ez azt jelenti, hogy a munka maga nem önérték, nincs elismerve mint emberi önteremtés, ellenkezőleg: minden más érték alapja, szubsztanciája anélkül, hogy önmaga immanens értékjellege el lenne ismerve, az értékformában reprezentálva lenne. A tőke tehát magát a munkafolyamatot, az eleven testi tevékenységet, a szubjektív-társadalmi gyakorlatot sajátítja ki, idegeníti el, fosztja ki.
10.
Az eleven, nem elidegenült társadalmiság akkor létezne, ha az elidegenedésből valamiképpen vissza vehetnénk, átélt, megcselekedett világgá tehetnénk a megalvadt, tetszhalott társadalmi viszonyokat. Ha az objektumokat és a dologi viszonyokat újra az alanyiságba vonhatnánk vissza, ahhoz hasonlóan, ahogyan az evangéliumi történetben a krisztusi Szubjektum visszaveszi magába halott testét és az egész halott világot – ami a megváltás.
Úgy tekinteni az elidegenült társadalomra, mint saját testünkre? És visszavenni a Szubjektumba: ho logosz szárksz egeneto, majd hic est corpus meum? Egy olyan társadalom intuíciója ez, amely képes a föltámadásra, a dologi lét meghaladására, egyfajta megdicsőülésre? Ám nem pusztán egyéni, hanem össztársadalmi, a politikai közösség egészének a gyakorlata szintjén?
Különös, hogy akiket foglalkoztat a megváltás evangéliumi gondolata, mennyire idegenkednek attól, hogy ezt a gondolatot a társadalmi viszonyokra is alkalmazzák.
JEGYZETEK
[1] Rudolf Bultmann, Az Újszövetség teológiája, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 129, ford. Koczó Pál.
[2] „A hitnek ugyanis nem a lényeghez, hanem a léthez van köze, s az a feltevés, hogy Isten létezik, örökkévalóan, nem pedig történetileg határozza meg őt.” (Søren Kierkegaard, Filozófiai morzsák, Budapest, Göncöl Kiadó, 1997, 117, ford. Hidas Zoltán. Lásd még: Rugási Gyula, A pillanat foglya, Budapest, Gond-Cura Alapítvány – Palatinus Kiadó, 2002, 10.
[3] Karl Marx, Tézisek Feuerbachról,
Online: https://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/13het/filozofia/forras1.html
[4] Karl Marx, A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1973, 75.
[5] Marx, A tőke, i. m., 500.
[6] Marx, A tőke, i. m., 502.
[7] Marx, A tőke, i. m., 176.
[8] Marx, A tőke, i. m., 503.