Mese Bari Károly nyomán

 A nem-lét a lét gyökérnézete – így foglalhatjuk össze a chthonikus filozófiát. A chthonikus történelmen túli minőség, ezért a történelem előtti időkről ugyanúgy tanulhatunk belőle, mint a történelem utániakról.

Az Aszfodéloszok című chthonikus gyűjteményben, melyet Hérodotosz Ciprásznak tulajdonítanak, olvashatjuk az alábbi történetet a világ legrútabb madaráról.

De vajon miért látta olyan rútnak magát ez a madár, olyan iszonyatosnak, mint a rettegők képzelete? Miért undorodott az időtől? Miért érezte úgy, őt gúnyolják még a vinnyogó, bűzös rókafiak is?

Az alvilági történetek e nevezetes darabja azt sejteti: mert kizárólag mások tekintetével tudta látni önmagát. Ezért látta szürke szárnyait szélben lobbanó pernyekendőnek: „mintha csak a lelketlen vizek fölött lebegő gyász formálódott volna testté vézna tagjaiban”.

Kék agyába ezüst tüskés sündisznókról, esőkről suttogott neki, amikor egyszer egy lenyakazott virág fejét görgette lábai elé a szél. A bársonykoronás fejecske még élt, bár szirmai lehullottak.

„Chthonikus ősz!” – sóhajt fel Ciprász is.

A lenyakazott virág így beszélt:

– Ismerek minden titkot, mit kutyaképű csönd őriz. Mi, akiknek kaszával vágták le fejüket, már hasonlítunk a mindenségre, mint a csecsemők hallgatása. S megtanultuk, hogy az idő eredete a halál. Megtanultuk az árvaságot. Láttuk, amint egy hideg mező közepén kuporog, makog a majom nyár. A szépség titkát is ismerjük. Elmondom neked, ha akarod.

A madár nem teketóriázott, de a vágy, ami szaggatta, mintha hataloméhséggel lett volna terhes. Ami, ha jobban meggondoljuk, közel áll a pusztulás vágyához.

– Akarom – kiáltott izgatottan. – Tudni akarok minden titkot, ami szépségemet rejti előlem. Gyönyörű szeretnék lenni, gyönyörűbb, mint Isten, hogy elmehessek hozzá, s megölhessem őt ragyogásommal.

Ekkora gonoszságtól fölsírt rémületében a lenyakazott virág, s gyorsan mesélni kezdte Isten történetét, hogy lebeszélje tervéről a madarat.

– Isten – kezdte – szerelmes lett a testéből fakadt létezésbe. De érintésétől megnyomorodott a füst, lezuhantak a fák zöldmárvány tömbjei… Szóval szerelmétől kopárság szakadt a világra.

– Elhatározta ekkor Isten – hadarta tovább a virág –, hogy férgek fürtjei közül világító arcát nem mutatja soha többé. Ott ül azóta, vágyak harapásaitól kisebesedve zokog. Iszonyatos szemeiből pereg a hamu.

A fagy tükrei, a sófehér köd egy pillanat alatt borult az így beszélgető két szerencsétlen lényre. S a fagy örökre elnémította a virágot.

A rút madár jajongva menekült a téli viharok elől. Végül egy kiszáradt patakmeder fűcsomói között húzta ki a telet. Míg aztán, idő fordultával, „előrántották kopjafejüket a hóvirágok”.

Levedlett a jég a madár álmairól is, de szívéből nem fogyott ki a bánat. Elbúcsúzott hát rút élete minden kicsi forgácsától, s egy harmatos hajnalon elindult meghalni. Egész a partig jutott, ahol – mint Ciprász jellegzetes stílusban meséli – „szökevény hínárok tetemeit látta lógni megfeketedve a tenger kerítésén.”

A part homoksálai közül egyszer csak eléje ugrott az ördög. Bűzös szájából parázsló békák ugráltak, ahogy megszólalt.

– Te leszel a legpompázatosabb tollú madár a világon, ha nekem adod a lelkedet – mondta a rút madárnak. – Akarod-e?

A madár bólintott. És magára zárta szemeit, hogy teljesen egyedül legyen a szíve, amikor a szépség, amire oly régóta vágyott, rákopog. De abban a pillanatban megvonaglott a föld, s érezte, gyökerestül kiszakítják belőle a mindenséget. Kiáltani szeretett volna, hogy megakadályozza az ördögöt, de már nem volt ereje.

Amikor kinyitotta a szemét, az ördög már sehol se volt.

És ott ragyogott a páva egymagában, színes szikra-lombként a szirten, fölötte a kisebesedett ég, Isten némasága. Lent habos nyálától fuldokolva ágaskodott a legyőzött tenger.

„Íme, egy rab nép krónikája, egy alvilági sóhaj. Egy aszfodélosz.” – összegez maga is kegyetlen sóhajtással Hésziódosz Ciprász.

 

Borbély András: Mese az ősi igazságtalanságról

Related Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.