Az alkony matt rózsái az itatóvályúkban,
irtások, elfoglalt legelők szélén a nap,
csak a nap vándorol fenyőmánusok között.
Régóta állunk itt, fagyott tengerszem óralapján,
egyetlen szám, mely órát, napot, évszakot egyszerre jelez,
Isten árnyéka e kéregtest.
Fájdalmat nem érzünk, bogárzó bánatot,
az állatok kínja nem a miénk,
szerveink sincsenek.
Mi, homlokon harapottak, velőtlen csontok,
a kapukon kívül maradottak,
amikor ünnepre hatszáz bikát áldoznak
erős idegzetű hívőknek
hamiskás0000000000000000000000000000000000000000000000000000000
00000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000
00000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000
00000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000
0000000000000000000000000000000000001111111111111111111111111111111111111
1111111111111111111111111111111111111111111111111111111111 szerpapok.
Nyögés, nyöszörgés, ima irigy kihallgatói,
égett húsdarabok hamuból kikaparói másnap,
örök másnaposak, múltra áhítozók, alkalmi tolvajok.
Az alkonyat az egyetlen szertartás.
Közép-keleti idő, a fák között az örök szám álldogál.
A gyarmati vályúkban lángolnak a rózsák.
(A verset a másfél éves Borbély-Pál Veronika korrektúrázta, korrektúrajeleit bennehagytam)
