Demeter Szilárd Origón megjelent cikke a magyar politika és kultúra válságának, az alapvető társadalmi konszenzusok összeomlásának újabb rétegére vet fényt. Ezt a válságot még csak körülírni is hatalmas feladat lesz, ha lesz rá még alkalom. Én csak pár megjegyzést kockáztatnék meg.
Az erdélyi értelmiség egy része harapófogóba került: a szekundér szégyen miatt, melyet magas (?) politikai karriert befutott honfitársunk cikke kiváltott, az erdélyi értelmiség egy része is tiltakozását fejezte ki. A Holocaust „relativizálása”, mondták, nyilvánvalóan megengedhetetlen és hogy: „elhatárolódunk”. Az antiszemitizmusnak az a formája, amely szerint a Holocaustot is a zsidók szervezték, hogy profitáljanak belőle, szintén antiszemitizmus, ez evidens. Soros György olyan, amilyen, itt azonban nem róla van szó, hanem a Holocaustról. Függetlenül attól, hogy az ominózus cikket valamilyen stratégiai mesterterv, a pillanatnyi őrület vagy a NER szuperegójának való megfelelési kényszer hatására prezentálta szerzője, vagy esetleg tényleg így gondolja, e sorok a barbárság megnyilvánulásai.
Ez – legkésőbb most – világossá tette, hogy DSZ-nek semmilyen állami kulturális intézmény élén nem lehetne helye, közhivatalt nem foglalhatna el, és így tovább.
DSz ily módon az erdélyi ember, az erdélyi magyarság „előretolt helyőrsége” – a szókapcsolat annak az erdélyi magyar klikknek az egyik önmegnevezése, amely erős pozíciókat szerzett a magyarországi kultúrpolitikában. Ez nyilván sértő, és felháborító, DSz és klikkje nem Erdélyt jelenti. Ezért sokan megjegyzik, hogy aközött, amit DSz csinál és az „erdélyizők”, „románozók”, „ukránozók”, „határontúlizók” között a lényeget illetően nincs különbség, hisz mindkettő a rasszizmus megnyilvánulása.
Szerintem a felszíni hasonlóság mellett elég nagy különbség van a kettő között, ennek az obszcén összekavarodásnak a megértése külön feladat lenne, de ezt most hagyjuk.
Az erdélyi értelmiség előtt tehát kettős feladat állt: „elhatárolódni” DSz-től, ugyanakkor megvédeni, hogy úgy mondjam, az erdélyi társadalom becsületét, védekezni az erdélyi magyarok rasszista, kollektív megbélyegzése ellen, amely a magyarországi jobb és baloldali emberek tömegei felől egyaránt éri.
De azt hiszem, az „elhatárolódás” gesztusa csak a megbélyegzés eufemisztikusan elfedett változata. Nem mondjuk ki, hogy ennek, meg annak tartjuk ezt a személyt, hanem elhatárolódunk. Rituálisan távolságot tartunk. Büdösnek, szarosnak, vállalhatatlannak gondoljuk, undorodunk, lenézzük, megbotránkozunk, ésatöbbi, csakhogy nem mondjuk ki, hanem úriember/asszony módjára simán csak elfordulunk. Ezek a gesztusok, bár talán ízlésesebbnek tűnnek, mégis óhatatlanul a bűnbakállítás, a lincselés, a megbélyegzés felé visznek.
Én a magam részéről nem „határolódom el”, mert nem értek egyet az „elhatárolódás” erkölcsi és politikai gesztusával. Mert ha elhatárolódnám tőle, akkor még nagyon sok embertől,például mondjuk rokonaimtól is el kellene határolódnom, akik ugyanúgy, vagy hasonlóan gondolkodnak, mint DSz. Segít ez bármin?
A minap jelent meg egy kutatás arról, hogy „a teljes posztszocialista térségben a leginkább jobboldali átlagpontszámot az erdélyi magyarok esetében tapasztalhatjuk, továbbá az erdélyi magyarok közül lényegesen többen (16 százalék) választották a tízes szélsőértéket, mint akár a romániai, akár az anyaországi minta tagjai (mindkettő esetében 11 százalék volt).”
Tehát még egyszer: az erdélyi magyarok a régióban a legnagyobb arányban jobboldaliak, a szélsőjobboldal aránya mind a romániai, mind a magyarországi arányhoz képest mintegy 5%-al magasabb. Persze gyakran anélkül, hogy az érintettek tudnák, hogy szélsőjobboldaliak, hiszen ez egyfajta természetes norma számukra, ebben nevelődnek.
Ennek a látens konszenzusnak az oka talán az, hogy az emberek nem értik, mert nincs érthetővé téve, hogy mi volt a Holocaust. Nem elsősorban arra gondolok, hogy nem ismerik a tényeket, vagy hogy alkalomadtán nem teszik meg a szükséges kirakatgesztusokat ezzel kapcsolatban. Hanem arra, hogy szimbolikusan ez még mindig az ők (a zsidók) ügye, nem pedig a mi ügyünk, erdélyi magyaroké is.
Azt nem értik, hogy a Holocaust és a nácizmus az európai kultúra sarkalatos szimbolikus ügye, nem egyszerűen ténykérdés. Európa mint kultúra, ha létezik, nem csak a jólétet, a jogállamiságot, a demokráciát, a liberalizmust, a kapitalizmust, s nem is csak a kereszténységet jelenti, hanem annak a tudását is, hogy ez a kultúra egy adott ponton, ilyen vagy olyan ürügyekkel, igent mondott a szakszerűen szervezett ipari népirtásra egy olyan néppel szemben, amelynek egyebek mellett saját kulturális gyökereit is köszönheti.
Vagyis az európai kultúra hajlamos arra, hogy elpusztítsa önmagát. Ezért bizonyos értelemben mindannyian zsidók, potenciális zsidók vagyunk. Legkésőbb a Holocaust óta evidens kellene legyen, hogy a Nyugat szó szimbolikus jelentése, ha tetszik, ha nem, meghatározó módon negatív töltetű – a pozitív elemek jelenléte ellenére. Ebbe a Nyugatba mi szőröstül-bőröstül beletartozunk (még kipcsák, sumer, dák, sziriuszi mivoltunkkal együtt is). Nincs kollektív bűn, de van kollektív felelősség.
Mondhatnánk, hogy az, hogy épp DSz került ilyen magas pozícióba, egyfajta kontraszelekció eredménye, de a jelzett tények miatt sajnos ez nem biztos. Tehát el lehet ugyan határolódni és más rituális gyakorlatokat űzni személyekkel, de szerintem itt nem személyes ügyekről van szó. Hanem azokról a társadalmi, politikai és kulturális konszenzusokról, amelyek alapján magunkat kultúrközösségnek tekintjük, tekintenénk. Szerintem ez a fő probléma.
Per pillanat személyesen Demeter Szilárdot, bár nem ismerem, inkább őszintén sajnálom, mert ilyen rettenetes helyzetbe hozta magát. Sajnos, előfordul ez az emberekkel…