Szükségesnek látszik, hogy a fasizmus mibenlétének megértése irányába gondolati lépéseket tegyünk. Nem egyszerűen a kortárs magyar, hanem világpolitikai tendenciák hívják elő ezt a szükségletet. A fasizmusra utaló tünetek szembeötlőek. Olykor közvetett jogi, rendeleti és rendészeti, máskor szintén közvetett gazdasági intézkedések útján ugyanis az emberi populáció bizonyos konglomerátumait egyszerűen halálra ítélik, vagyis hagyják meghalni – még akkor is, ha formális és nyilvános értelemben nem kerül sor semmilyen ítélethirdetésre, s ha a spektákulum transzcendenciája mindannyiszor relativizálja és láthatatlanná teszi is az itt folyó kegyetlenséget.
Állapítsuk meg, hogy a fasizmus nem valami meghatározatlan, idegen barbárság betörésének a terméke, vagyis a modern társadalom lényegétől idegen képződmény, hanem bizonyos alapvető tendenciáinak, ellentmondásainak, számunkra is otthonos törvényszerűségeinek összegződése, kicsúcsosodása. Olyan tendenciáknak és ellentmondásoknak tehát, amelyek a nyílt fasizmus által nem fenyegetett korszakokban is mindvégig velünk voltak és vannak. A fasizmust így sohasem győzték le véglegesen, a kísértés sohasem szűnt meg. Manapság, amikor kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy még az általánosban és a középiskolások körében is a fasizmus mint underground, „lázadó” világnézet, mint egyfajta divatjelenség, mint a fiataloknak a hivatalosan megkövetelttől eltérő – rejtetten vagy nyíltan azonban gyakran hivatalosan is támogatott, igazolt – alternatív „kultúrája” van jelen, mindezt aligha kell különösebben bizonygatni.
A fasizmus egyik alapvető ismérve a naturizáció: társadalmi, tehát alapvetően emberi döntéseken és cselekvéseken, kulturális szokásokon alapuló jelenségek természeti, tehát emberileg megváltoztathatatlan jelenségekként való esszencializálása. Hogy a romának a „vérében van” a lopás, a zsidónak a rosszindulatú spekuláció, a „migránsnak” az erőszak, lényegében ezt a naturizációt fejezi ki. A vér a természet, a sors, az eredet metaforája, s ez még akkor is világos, amikor ezt a metaforát korszerűbb szóval váltják le és azt mondják, hogy „a génjeiben van”. A naturizáció sok esetben az áldozathibáztatás körben forgó jellegével rokon mechanizmus, mivel azt sugallja, hogy a baj oka a bajt elszenvedőnek az inherens természetében gyökerezik, nem pedig a társadalmi viszonyok szerkezetében. A baj oka így azonos lesz a baj elszenvedőjével, akit most már, a fertőzéstől való babonás félelemben, joggal akarunk távol tartani magunktól vagy éppen likvidálni.
A naturizáció azonban nem egyszerűen téves azonosítás, ráfogás vagy bélyeg, mint Káin homlokán a pecsét – bár az is. Az Egyesült Államok gettóin, a gyarmati rendszer Medináin, a dél-amerikai favellákon át a kelet-európai rooma szegregátumokig számos példával lehet igazolni, hogy a naturizáció folyamata nem egyszerű sztereotipizáción alapul, hanem kőkemény gazdasági szelekción, tehát tulajdonképpen anyagi érdekeken. A jogok és a javak birtoklása ezeken a területeken szorosan összefonódik, s a kirekesztés nem csak szimbolikus, hanem materiális. És éppen a kirekesztésnek ez a materiális jellege az, ami a fasizmus értelmezését túl kell hogy lendítse a tisztán morális, vagyis az ember jó vagy rossz természetén morfondírozó meditáción. Bertolt Brecht a fasizmus kultúraellenes „durvaságáról” elmélkedve a következőket írta: „A magam részéről nem hiszek az öncélú durvaságban… A durvaság nem durvaságból ered, hanem az üzletekből, amelyek durvaság nélkül már nem mennek.” Alább pedig így folytatja: „A föld legtöbb országában manapság olyan társadalmi állapotok uralkodnak, melyben a bűnözés minden fajtáját még jutalmazzák is, az erények pedig sokba kerülnek.”
A fasizmus kultúraellenessége, „durvasága”, ahogyan a szisztematikus szegregáció, kirekesztés, gettósítás is, nem az emberi lény, a faj, az etnikum, az osztály, vagy a személy valamiféle természetileg kódolt tulajdonságán vagy igényén alapul, hanem azokon a materiális társadalmi viszonyokon, amelyekben az ilyen viselkedés vagy politika biztosítja csak az anyagi előnyök, a hatalmi befolyás, a szimbolikus tőke felhalmozását. Logikailag nézve a kirekesztés nem más, mint az egyenlőség megvonása bizonyos faji, etnikai, szociális, kulturális, nemi csoportoktól. A kirekesztés oka, motivációja azonban ezzel még homályba marad. Az egyenlőség megvonása pragmatikusan ugyanis azt jelenti, hogy bizonyos csoportokat eleve kizárunk az egyenlő felek közti versenyből, egy olyan versenyből, amelyben a tét gyakran nem csak bizonyos jogokkal és javakkal, hanem magával az élettel való rendelkezés.
A naturizáció itt ürügyként lepleződik le: azért van rá szükség, hogy a „létharcban” a potenciális riválisok egy részét egyszerűen kizárhassuk az egyenlők közti versenyből. A naturizáció, s így a kirekesztés, megbélyegzés, eltávolítás egész politikai gesztusrendje ezen a ponton gazdasági racionalitásra és funkcionalitásra tesz szert. Bizonyos rétegeknek az úgynevezett társadalmi ösztöne megsúgja, hogy megengedni, eltűrni, szó nélkül hagyni vagy egyenesen gyakorolni a kirekesztést egyszerűen elemi érdekük ahhoz, hogy a maguk habitusát, társadalmi státusát, anyagi viszonyait, kultúráját fenntarthassák vagy gyarapíthassák, hogy ne bonyolódjanak bele bizonyos zavaros, átláthatatlan, idegen érdekek által determinált ügyekbe.
Az eldologiasodásnak egyfajta torz visszafordítása ez. Ha az eldologiasodás a kapitalista társadalmaknak azt a fetisizmusát jelöli, mely a személyek egymást közti viszonyát dologi viszonyként társadalmasítja – pl. munkáltató és munkás személyes viszonyát és anyagi egyenőtlenségét a „munkaerő” megvásárlója és eladója mint egyenlő felek közti tranzakciót a „munkaerőpiacon” –, akkor a fasiszta naturizáció az ezen fetisizmus által elfedett személyi egyenlőtlenségeket újra személyek közti viszonyokká teszi és ekként repolitizálja. De e torz visszafordítás naturizáló tendenciája épp azt teszi láthatatlanná, hogy ezek a személyközi viszonyok maguk is az eldologiasodás termékei, következményei. A fasizmusnak ilyenkor kapóra jön a nyelvi-mediális mágia, melynek segítségével a dologi viszonyokat újra megszemélyesíti és ráfogással, ráolvasással, megbélyegzéssel, súlykolással, propagandával kijelöli azokat a személyeket, társadalmi csoportokat, világnézeteket, politikai tömböket, amelyek az eldologiasodott viszonyok okozta, immár elleplezhetetlen társadalmi válságért, a személyközi viszonyok tikkasztó kiürüléséért, a rossz társadalmi közérzetért, a létbizonytalanság, gyanakvás, depresszió és nyomor tenyészetéért felelősségre vonhatóak vagy hibáztathatóak.
A társadalmi és vagyoni jellegű egyenlőtlenségek ebben a torz visszafordításban immár a fejük tetejére állnak, egyfajta spiritualizálódáson esnek át és faji, etnikai, antropológiai, kulturális, pszichológiai, attitűdbeli vagy egyenesen metafizikai különbségekként tűnnek fel. A következményről így már könnyen állítható, hogy az maga az ok: a roma szegregátumok puszta létéből a helyi polgármester levonhatja a következtetést, hogy a romák tömbben és közösségben akarnak és szeretnek élni, nem akarnak integrálódni, tehát semmi okunk arra, hogy megpróbálkozzunk az integrációval, hiszen ezzel alapvető kulturális antropológiai különbözőségüket sértenénk meg. A nyomort tehát a nyomorultak maguk választották – a nyomor szabad választhatóságának ebben az elképesztő ideológiájában már fölsejlik valami a liberalizmus és a fasizmus cinkosságából is.
Feltűnő, hogy napjainkban újra a kultúra antropológiai értelmezése van divatban, vagyis egy olyan kultúrafogalom, amelyben összemosódnak az emberi együttélés természeti (faji) és társadalmi meghatározottságai. Ez a kultúrafogalom is hozzájárul ahhoz, hogy a kultúra maga is naturizáló értelmezést kap, és pontosan bizonyos kulturális különbségek figyelembevétele, az irántuk tanúsított tisztelet és tolerancia válik az eltávolítás és a szegregáció megokolásává. A közönyt leplező toleranciaelv gyakran a kirekesztés ürügyeként működik. Így a fasizálódás fázisában a legkülönfélébb kulturális és identitásbeli megkülönböztetésekre fixált reflexiók számára a társadalom nem mint összefüggő rendszer, hanem mint kulturális, faji, antropológiai „erőközpontok”, irracionális erővonalak kusza halmaza jelenik meg, amelyben – éppen az irracionalitás, az általános misztifikáció, figyelemzavar, fragmentarizáció és értetlenség okán –, mindenkinek van oka félni a másiktól, így tehát fél is, vagy legalábbis gyanakszik, hiszen elemi érdeke ez.
Minden olyan esetben viszont, amikor a kirekesztettek erőforrásként, tehát szigorúan tárgyiasított és gazdaságilag racionalizált formában felhasználhatók, máris megnyílnak a befogadás kapui, határtalanná válik az altruizmus és tombol a liberális idealizáció. Ez a multikulturális nyitottság – amikor az idegen mindaddig szívesen látott és vágyott, amíg képes hasznosan integrálódni a tőke körforgásába, sőt hozzájárul a piacok bővüléséhez – képezi a fasizmus komplementer ellenpólusát. A másik póluson a fasizmus, ahogyan Brecht is sugallja, a kapitalizmusnak az a fázisa, amikor a „normalitás”, vagyis a jövedelmező „üzletek” biztosítása a hatalmon lévők és kedvezményezettjeik számára már csak erőszakkal, jogsértéssel, kirekesztéssel, durvasággal, kultúrarombolással, gyilkossággal, kerítésekkel, fenyegetésekkel és fegyverekkel tartható fenn. Ez az a „normalitás”, amire hivatkozva a legabnormálisabb durvaság, érzéketlenség, önkényesség és racionalizáció is igazolható lesz.
A fasizmus démonikus álarca, mely a nagyság látszatát kelti és pótolja az eszmei koherenciát, gyakran elfedi, hogy a dolog mögött patologikus kicsinyesség, haszonlesés, irigység és önzés rejlik. A fasizmus e torz defetisizáló hajlamára talán a legjobb példa a koncentrációs táborokban üzemileg elpusztított emberek maradványainak, a hajnak, az aranyfogaknak, a ruháknak, a zsírnak az újrahasznosítása. Az „absztrakt zsidó” elpusztítása után íme a konkrét „használati érték”, amiért a hajsza folyik. Van ebben valami árulkodóan groteszk: az igazi probléma talán mégsem a faj, hanem a haszon és az érték… Az, hogy a fasiszta „kulturkampf” bizonyos absztrakciók elleni irtóháborúként szerveződik, magyarázatot adhat arra is, miért jelenhet meg mindig néhány konkrét díszzsidó, „díszcigány”, néhány migránsmentő gesztus, kooptált ellenzéki és értelmiségi a hatalom oldalán. Ilyenkor halljuk azokat a fajta érveléseket, miszerint „hogy lennék én rasszista, a húgom férje is néger”, „találkoztam egy rendes cigánnyal is (de hát az régen volt)”, és halljuk a tudomány és a művészet szabadságának szólamait, miszerint hadd legyen már szabad akár a zsarnokságot is választani. Az absztrakció árnyéka így megőrizhet bizonyos képlékenységet, s gyakran az kerül a kések alá, aki véletlenül épp arra jár.
A kapitalizmus alaptörvénye, hogy a szegények szegénysége hasznos a gazdagoknak, épp ezért termelik újra a szegénységet. A fasizmus ezt a törvényt pusztán annyiban módosítja, hogy a kérdést az anyagi és tulajdonviszonyok területéről faji, etnikai, kulturális szintre tolja át, azaz tagadni próbálja, hogy ő maga a kapitalizmus kristályéjszakája. Mintha azt mondaná: a zsidók halála hasznos a németeknek, a gyarmatosítottak nyomora hasznos a gyarmatosoknak, a migránsok veszni hagyása hasznos az európaiaknak, a romák nyomorúsága hasznos a fehéreknek – és ezzel azt akarja mondani, hogy nem a tulajdonviszonyokról van szó, hanem egyebekről. Így amikor tőkefelhalmozás és értékesülés válságos fázisba lép, a szegények, ahogy a különféle idegenek is, egyszeriben hasznos, asszimilálható tárgyakból veszélyes riválisokká lesznek. Többé nem dolgok, eszközök, erőforrások, pedagógiai példák, hanem személyek. A fasiszta művelet ekkor az, hogy ha már megmutatkozott, hogy a dologi viszonyok mögött személyek rejlenek, akkor meg kell mutatni azt is, miféle rejtett, veszélyes erők megszemélyesítői ők, egyszerre ismerve el így személyi mivoltukat és hagyva őket meg személyi mivoltukban is rejtett és irracionális erőhatalmak puszta eszközének.
Ne kerteljünk: a fasizmus maga a kapitalizmus, amely igyekszik túlélni önmagát. Ezért mondhatta Brecht, hogy aki nem tud érvelni a kapitalizmus ellen, hiába háborodik fel, mert a fasizmus ellen sem fog tudni küzdeni: „Még mindig fennáll náluk az a veszély, hogy a fasizmus rémtetteit fölöslegesen elkövetett rémtetteknek tekintik. Ragaszkodnak a tulajdonviszonyokhoz, mert úgy gondolják, hogy azok megvédéséhez nem szükségesek a fasizmus borzalmai. Márpedig az uralkodó tulajdonviszonyok fenntartásához szükségesek ezek a borzalmak. Ebben nem hazudnak a fasiszták, ebben igazat mondanak. Azok a barátaink, akik éppen úgy megdöbbennek a fasizmus borzalmain, mint mi, de fenn akarják tartani a tulajdonviszonyokat vagy fennmaradásuk kérdésében közömbösek, nem folytathatják kellő erővel és elég sokáig a küzdelmet az egyre nagyobb tért hódító barbárság ellen, mert nem tudnak olyan társadalmi viszonyokat megszervezni vagy elősegíteni, amelyek között a barbárság fölöslegessé válnék.”
