Kertész Imre megfordítása
Kertész Imrének van egy három részes esszésorozata, amely a Holocaust mint kultúra címet viseli. Az első esszében (Táborok maradandósága) a Holocaustot Pál apostol kifejezésével „botránynak” nevezi. A botrány (botránkozás) Pálnál a keresztre, a megváltás eseményére utal, amely a görögök számára bolondság, a zsidók számára botrány (1Kor 1, 23-24). Bár a botránynak vagy megbotránkoztatásnak van egy sajátos, a bibliai gondolkodásban gyökerező értelme, ez a megjelölés tágabban valami meg nem értettre, vagy meg nem érthetőre is utal. Arra, hogy a Golgota, a megváltás olyan esemény, amelyet sem a görög, sem a zsidó tradíció talaján állva nem lehet befogadni, megérteni, mivel mindkét tradíció túllépését jelenti és követeli meg. A Holocaust tehát Kertész értelmezésében olyan esemény, amelyet a nyugati vagy európai tradíció talajáról nem lehet befogadni, értelmezni, elhelyezni.
Egy későbbi ponton ezt az általános kijelentést Kertész Hegelre utalva igyekszik pontosítani: „Az utolsó történetfilozófiai szót – nem filozófiakritikait tehát, hanem affirmatív történetfilozófiai szót – talán Hegel mondta, amikor azt írta, hogy a történelem az ész képe és tette. Ma könnyen nevetünk ezen (könnyes szemmel, természetesen), de nem tagadhatjuk, hogy az ész 18. századi mítosza Európa utolsó termő nagymítosza volt, amelynek elillanása – témánkhoz inkább illő hasonlattal – elfüstölgése lelki-szellemi árvaságra kárhoztatott minket.” Miért nem érthető meg tehát a Holocaust? Miért „botrány/megbotránkoztatás”? Mert az értelem mítosza – figyeljünk a kegyetlen játékra! – „elfüstölgött”. Azaz a Holocaust a történelem értelmébe, értelmességébe vetett hit végének a nagy eseménye, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a Golgota, a „kereszt botránya” a zsidó és görög gondolkodás végének bejelentése.
Aminek tehát vége van, mondja Kertész, az a szellem önkonstitúciójának, önteremtésének lehetőségébe vetett hit. Az esszé egy későbbi pontján Kertész megnevezi a következményt is, ami az értelem igazságába, illetve az értelem történelmi önkonstituálásába vetett hitet fölváltja: az elbeszélés szellemét. Az európai kultúra innentől nem az ész, hanem az elbeszélés kultúrája.
De visszatérve még Hegelhez, Kertész javaslata legalábbis paradox. A hegeli szellem, a szellem történelmi önkonstituálásának filozófiája igen specifikus viszonyban van az evangéliumi eseménnyel, bizonyos értelemben annak profán megismétlése, illetve radikalizálása. Az Ige megtestesülésébe és az Ész történelmi önkonstitúciójába vetett hit hasonló képletet követ: a test, illetve a történelem visszavételéről, a szellem általi újraelsajátításáról van szó. Innen nézve Kertész javaslata, mely szerint – ahogy egyébként Karl Schmidt is kijelentette Hitler hatalomra jutásakor – Hegelt Hitler „ölte meg”, egyúttal a kereszténység végét is jelentené. Vagy legalábbis: a kereszténység eseményszerű igazságának az elbeszélés szellemével, a kultúrával való felváltását.
Az elbeszélés szelleme, vagyis a kultúra (szemben az igazsággal vagy a hittel) végső soron az esemény tanulságainak összegyűjtése, miután az esemény és a hit maga már nem aktív. Az elbeszélés szelleme így nem hoz létre affirmatív igazságot, hanem csak kultúrát hoz vagy hozhatna létre. A kereszténységből kimarad a megtestesülés, illetve az ész történelmi önkonstitúciójának hite, ezt a hitet a kultúra helyettesíti, a puszta emlékezés a megtestesülésre, a botrányra. A Holocaust utáni kultúra azon alapulna, hogy a Holocaustból újra megértjük a „Ne ölj” ősi parancsát, így „mérhetetlen szenvedés árán mérhetetlen tudáshoz” jutnánk. A „Ne ölj!” azonban tiltás, nem „affirmatív szó”. Ez a kultúra tehát a tiltáson, illetve az ősi morális parancs újraelsajátításán alapszik, de úgy, hogy ez a kultúra ugyanakkor nem tart igényt a történelmi institucionalizációra, illetve materializációra (megtestesülésre). Vagyis a kultúra értelme („az elbeszélés szelleme”) és a történelem igazsága („a történelem az ész képe és tette”) között szakadék tátong.
Kissé túlozva és sarkítva egyfajta „posztmodern” tézishez jutunk: nincs történelem, csak történetek, illetve elbeszélések vannak. A kultúra nem ad értelmet a történelemnek, hisz funkciója éppenséggel a történelem ésszerűségének visszavonása. Kertész kultúrafogalma így a konzervatív gondolkodás egyfajta megalapozásaként is értelmezhető, mely tagadja a történelem és az értelem igazságának összeegyeztethetőségét vagy egyesíthetőségét, a forradalmat, mégpedig egy morális újraelsajátításon alapuló kultúra nevében vagy reményében. E kultúra és a történelem, e moralitás és a realitás között azonban szakadék van, hiszen a közvetítő értelem – „elfüstölgött”.
A szellem az igazság történelmileg reális önkimondása. A Holocaust negatív igazsága Kertész szerint: ezen igazság lehetetlenségének bevallása, az igazság „elfüstölgése”. Talán lehetséges még a jóság – ezt nevezi Kertész másutt egyfajta történelmileg megmagyarázhatatlan csodának, hogy mindennek ellenére van példa a jóságra –, de igazság nem.
Az igazságot azonban talán nem történelmi folyamatként, hanem eseményként kellene elgondolnunk. Az igazság nem a történelem folyamatát rejtetten irányító ésszerűség elve, hanem olyan esemény, megtörténés, amely inkább megnyitja a történelmet és a kezdés vagy újrakezdés reményét nyújtja. Az értelem egyetemessége, a modernitás – az árnyékból egyre inkább látni véljük – maga is esemény, botrány (volt). Inkább kivétel, mint szabály; esemény, nem történelem. Amiből az következik, hogy nem pusztán a Golgota és nem pusztán a Holocaust, hanem a modernitás is – botrány. Vagy legalábbis őrzi egy botrány nyomait a rárakódott romok alatt. Esemény az, hogy – mondjuk így – a polgári kultúra talaján kibomlik, megnyilvánul valami, ami túlmutat a polgári kultúrán, vagy a felvilágosodás kultúráján: az ész egyetemessége, amire Hegel mondása utal. Ahogyan a Golgota is túlmutat a zsidó kultúrán. E harmadik botrány eseményszerűségét Kertész nem látszik elismerni, mintha inkább csak a történelem téves racionalizációját látná benne, a modernitást mint illúziót.
Ugyanakkor az ő értelmezése is megengedi, hogy a Holocaustot esetleg ne a történelmi folyamat igazságának végleges berekesztéseként, hanem történelmi elleneseményként, ha tetszik, a felvilágosodás/modernitás elleneseményeként próbáljuk értelmezni. Egy helyen megjegyzi: „És ha már mindenképpen mélylélektani mozgatórugókat keresgélünk a német, a náci antiszemitizmusra, akkor én ezeket sokkal inkább a németeknek a felvilágosodás, pontosabban a francia felvilágosodás elleni lázongásában vélem látni, aminek erősen aktuális tartalmakat adhatott az elveszített világháború, meg a rákövetkező ’béke”.” Kertész itt némiképp egy partikuláris, nemzeti antagonizmusba, a francia-német viszályba burkol egy talán ennél általánosabb érvényű antagonizmust: a nácizmus „szellemének” és a felvilágosodás „szellemének” a szembenállását.
Vajon a „Holocaust mint kultúra” koncepciója alapján el kell fogadnunk, hogy a felvilágosodással, a polgári forradalommal kezdődő korszaknak, a modernitásnak nincs igazsága? A Holocaust végleg szétzúzta volna az igazság és a történelem egyesíthetőségének, az igazság történelmi realizálásának lehetőségét? Lehetséges-e megőrizni az ésszerűvé tehető történelem reményét úgy, hogy ne ismétlődjön meg a történelem értelmének „elfüstölgése? Lehetséges-e kezdés vagy újrakezdés? Csak a kultúrában, a tanulságok levonásában bízhatunk, a történelem igazzá tételében már nem? Ezekhez a kérdésekhez jutunk, ha Kertész Imre megrázó tézisét megfordítjuk. Hogy végül is micsoda „az értelem egyetemessége”: pusztán füst, vagy botrány ez is?
