Kezdetben volt az ellentmondás,
a lét nem volt semmi,
a semmi volt a lét,
így volt a semmi, így volt a lét azonos,
így ment át a semmi létbe és
keletkezett a keletkezés,
a lét meg a semmibe, és lett elmúlás,
de nem voltak elválasztva,
egyik a másikban volt, mint pirkadat s napszentület,
vagy lét és gondolat,
megkülönböztetetlen egységben a kettő,
ó tiszta lét, ó tiszta gondolat,
tér és szemlélet egysége,
ó, anyám, affirmatív végtelen meghatározatlanul,
a létben csak semmi van,
a semmiben meg lét csak,
ez a kezdet, a kettő az egyben,
nincs tehát logika külön a metafizikától,
amiképpen nincsen metafizika külön az ontológiától,
ami van, a lét logikája,
a fogalom a lét lényege, ha mondom, a filozófia,
vagyis a dialektika pontosabban,
a realitás meg csupán, ó, csupán meghatározott lét,
mely tagadást vesz föl magába,
az lesz, ami, valami, nem pedig más,
megvonja magát minden mástól, tagadja máslétét,
határolt lét, így lesz a realitás,
ami aztán viszonyba lép
mindenféle további elhatárolt létekkel,
meg persze önmagával, már hogy is ne lépne,
így lesznek mindenek azonosak és egyben különbözők,
s mind e reális dolgok, istenem, végesek,
de nem csak, mert határuk a más,
hanem mert kozmikus sorsuk ez, az elmúlás
nem külsődleges, a véges dolgok szíve a halál,
utolsó titkuk az, hogy ne legyenek,
ezért születésük és haláluk órája egy, de a véges
lét, ez a tagadással elhatárolt realitás
csak mozzanat, nem az, ami végleges,
mert magába zárja önnön tagadását, mármint az eszmeit,
mert a reális tagadása az eszmei, a végtelen, mely vele egy,
mert ha nem lenne a véges tagadása, a végtelen,
akkor nem lehetne a véges sem,
és elkerülendő a rossz végtelent, a progresszust,
amazt a véges a szívébe fölveszi,
hogy legyen a halál a végtelen, mely a végesnek véget vet,
nem folytatódik, csak túlnyílik magán,
megy bele az űrbe, veszendőbe
öröklődik át az egész veszett világ,
kiszáll a sok végét vesztett dolog az örök eszmeibe végleg,
hol mint végtelen lét lesz a halálban örökre,
eljut így végre kezdetéhez lét és gondolat,
közvetlen és közvetített, véges és végtelen egysége,
és ami az alapja, az a teljesedése,
mindvégig magánál, s magában így létezik a levés,
saját elemében lépeget vissza meg előre,
önmagát bontja ki, vonja meg, vagy zárja be részeibe,
semmi újat így soha föl nem találsz,
hisz teljes már kezdetében, amelyhez visszatér,
miután fölhalmozódik s szétterül mérhetetlen
sok gondolatban, szóban és tettben,
s megnyugszik, mert semmire nincsen szüksége,
ami rajta kívüli, mert ő van
kívül is, bévül is,
innen is, túl is,
mert ugyanaz a kezdete, létezése,
ugyanaz a vége, ugyanaz végnélkülisége.
