Nem tudjuk, pontosan hogyan is történt. Hogy mikor, mitől és hogyan született meg a remény. Hogy ellen fogunk állni a történelemnek. Hogy az igazság bizonytalan, de biztos. Talán, amikor két falu közt gyalogolt valaki éjfél és hajnal között, s megvillant az éj tigrisbőre? Valami távoli helyre mutatott, ahová el kellene jutni, megérinteni. Ez a hely, tudnod kell, nem létezik. A puszta gondolatról volt szó talán. Vagy amikor egy másik vagy ugyanő végigsírta a várost, hidakon rohangált, valamiféle feloldozást találva a száműzetés átka alól? Talán máskor. Nem tudni pontosan. Egy külön egész szólt, vagy csak meglibbent, mint halványkék kendő, mely könnyű határt vont közé és a fennálló rend közé.

Az igazságot nem tudjuk, hanem nem tudjuk nem tudni, tudomásul venni. Ahogy szinte észrevétlenül fodrozza az idő rejtélyes felszínét. Beelőz minket. Tiszteljük ugyan az írásokat, de eljön a pont, amikor az írások is cserbenhagynak, az igazság helyét az írásokban sem találjuk, elillan. S ott kívül? Az Egyház, a Mozgalom, a Nép, az Osztály, a Párt, az Intézmény, a Kultúra, a Morál, a Tudás, a Beszéd? Mindezek önmaguk kísértetei ma már, ha még vannak. A kibontakozásnak még a rejtett útjai is betemetődtek. Merre forduljon figyelmes szemed? Milyen szavakat mormolj a szenvedőknek vagy értük? Magadnak, amikor megállsz, ha meg tudsz állni, rendezni soraid? Nyisd ki magad a maradék időnek, vagy zárkózz be túlélésre? A pusztulás intimitását élvezd?

Azt mondják, az emberek jobbat érdemelnének annál, ami most szilánkjaira tépi húsuk és lelkük. Csúfos vég felé rohanunk. Az erőszak, ha mégoly láthatatlanul is, jelen van, ha úgy érzed, te már nem tehetsz semmit, s mindez nem rajtad múlik. Akkor van leginkább okod, hogy gyanakodj, és keresni kezd az igazságot, s kivájd magadból a reményt, vagy a földből, mint élő húscafatot. A történelem azt tanítja, a börtönökben is lehet olykor énekelni. És minden börtöndal a testvérét keresi, és egy eljövendő testvériségről énekel. De a történelemből meríthető példa is silány, ha, mint mondják, a történelem maga áll vesztésre. Semmi sem adott. Fordulj az emberek felé, akkor is, ha gyűlöletesek lettek számodra? Fertőzd meg őket bizalommal, vagy épp gyűlöld, hisz ez is jel? A hulló arcok faleveleit számold?

A minap egy antológiát találtam négy elfelejtett, régi költő ötvenhét versével. Az egyik azt üzente: a testvériségben bízzak, még akkor is, ha a kibontakozást nem érem meg. A másik, hogy bízzak a jelenben, és folyton agitáljak, a múlt így a jelenbe árad, a sérelmek feltolulnak, összegződnek, ellenerővé tömörülnek. A harmadik a szintézisről beszélt: figyeljem a létezés helyszíneit, az atmoszférát, a dologi tájat, ahol a technika és az ember egymásba fonódik, s új dalt mond az időről. A negyedik a nép átvállalt szenvedéseinek hangján szólt, fojtogatóan feltörő köhögési rohamokban, mintha abban bízott volna, hogy a szenvedés önnön nehézkedése, végső sűrűsödése által fordul át valamiféle kétesen felszabadító hatalomba, s a testté lett idő majd magától bosszút áll.

Töprengek, van-e még értelme mindennek. Nem tagadom, meghatódtam némiképp a kínnal megformált remény költeményein, a panaszból kinövő érzelmes forradalmi dalokon. S bár ők tényleg belehaltak a küzdelembe, amelyről e költeményekben számot adtak, s én még élek, a történelmi ész csele, hogy úgy érzem, ők a gyerekek, s én a józan fölnőtt, akivel nem lehet elhitetni már a meséket a történelem efféle eltérítéseiről. Pedig ha valaki hős, hát ők azok, s én nem. De mi belefulladunk az anonimizált erőszak banalitásába, miközben az igazság semmilyen inkarnált esete nem áll fenn. Van, aki úgy véli, hogy mivel minden intézmény megbukott, az intézményes hatalom nélküli tekintély hangját kell megtalálni, továbbá a művészet gyengéd bátorságát, hogy diszkréten áttörje a tapasztalás egyneműségét. Ősi álom, hogy a filozófia és a művészet menti majd meg az emberiséget. Mások a tagadásban bíznak, a kritika fegyverében, vagyis annak folytonos demonstrálásában, hogy nem az van, ami van. A teleológia, bár rejtett, itt is nyilvánvaló, ám önmaga ellen fordul, hisz annak tagadását is könyörtelenül végigviszi a kor hatalma, amiről senki nem is állította, hogy lenne, még mielőtt föltennénk, hogy nincs.

Bárhol éltem, önkéntelenül is mindig megpróbáltam elképzelni a helyet, ahol majd eltemetnek. De megnyugtató helyszínt mindeddig nem találtam. Talán ez remény. Vagy csak azért, mert elfogytak a helyek, amelyek alkalmasak a meghalásra? Vagy egyszerűen csak az örök hontalanság. Mintha a társadalom az élet és halál közti átmenetiségben rendezkedne most be, de az árnyékvilág ökonómiáját még mindig nem értjük eléggé. Hogy például a szenvedők nem szenvednek jobban, mint a boldogok. De mindegy, hisz már mondtam, a szenvedés testvérisége a múlté. Annak, amivel küzdünk, nincsen föllelhető, megalkotható, pozitív szabálya, doktrínája. Talán egyszerűen kollektív figyelmetlenségről van szó, ki tudja. Mindenesetre az ellenerő nélkül maradt zuhanást nem akasztja meg semmi, se ész, se erkölcs, se hit, se vágy, se érzés, se tudás, magától pusztul. S itt vagyok én, hogy belemártsam arcom egy mosdótálnyi kihamvadt parázsba.

Related Posts