A Szemben a bíróval című szöveget Sinkó Ervin 1935-ben, első párizsi tartózkodása idején írta, akkori támogatója, Romain Rolland biztatására és Jean Guèhenno, az Europe című folyóirat szerkesztőjének felkérésére. Magyarul először a Valóság folyóirat 1975/1. számában jelent meg. A Szemben a bíróval nemcsak Sinkó Ervin életművének fontos darabja, de alapvető adalék a XX . századi magyar progresszió történetéhez. Sinkó Ervin írt verset, novellát, drámát, regényt, de leginkább tanulmányt és naplót. Legfontosabb művei: Optimisták című regénye, s a moszkvai tartózkodásának naplójegyzeteit utólag rekonstruáló Egy regény regénye

I.

A bíró, akivel szemben állok, jól ápolt, kis úrifiú. Nincs még tízéves. Egy sváb faluban, nyolcablakos, földszintes úriház ablakából kicsi kora óta vágyódva nézte a mezítlábos sváb gyerekeket. Azok mindig csoportokban, mindig vidáman vannak, s nagyszerűen együtt. Rajong ezeknek a parasztfiúknak az ügyességéért, a gondtalan merészségéért, szeretne hozzájuk tartozni, de ezek megverik, ha csak közel megy hozzájuk. A kisfiú iskolába jár: az út az iskolától hazáig majd minden nap vesszőfutás. Nem szeret, szeretne, de nem szeret kilépni az utcára, mert a parasztfiúk mindenütt ott vannak, s ha meglátják, kavicsok után hajolnak, hogy megdobálják. Bárkihez is panaszra menni — ezt szégyellné — épp a fiúk előtt. A bíró, akivel szemben állok, ez a kisfiú, számomra még mindig a sváb falu egyik árkában fekszik. Parasztgyerekek falkája leste meg egy délután. Lefogták, kigombolták a rövid nadrágját, hogy megnézzék ,,a zsidófiú fütyülőjét”. Utána ,,Jud! Jud!” csatakiáltással taszították le a csöppet se harcias, reszkető térdű kisfiút az árokba.

Közel harminc év után, ma tudom, hogy minden sok könyvnél, melyet olvastam, minden bölcs szónál, melyet hallottam, minden örömnél, melyet azóta kaptam, s minden fájdalomnál, melyet azóta átéltem, mindennél többet, az életre szólóan leglényegesebbet azokból a megcsúfolt könnyekből merítettem, melyeket az a kisfiú sírt. Őneki köszönhetem, hogy amihez sokaknak egy világháború se volt elég, nekem kezdettől fogva adva lett, véremmé vált : az internacionalizmus. Az ablakból eleget néztem a sváb gyerekeket, amikor egymással játszottak, nem gondolhattam, hogy rosszak. Csak valami szörnyű és sötét félreértés lehet az, ami miatt engem üldöznek. Sose álmodtam arról tehát, hogy sváb gyerekek légiójával szemben zsidó gyerekekből álló légióval vegyem fel a harcot; de mindig arról álmodtam, hogy mint a többiekkel, velem is békésen együtt fognak játszani, s mint ahogy én csak gyerek akartam lenni, ők is csak gyerekek lesznek, és nem zsidók és nem keresztények, nem németek és nem magyarok. A kisfiúnak köszönöm, hogy keresés nélkül adva lett a helyem azok oldalán, akiket ütnek, s hogy mielőtt Marxról csak hallottam is volna, tudtam, hogy amit akarni kell, az egy világ, melyben nincs fönt és lent. Neki köszönöm, s azoknak is, akik őt nem fogadták be a közösségükbe, hogy felgyűlt és sose sikkadt el bennem a vágy a közösség után, a vágy, mely ahhoz túlságosan mély magányosságból táplálkozott, hogy bármiféle exkluzív felekezeti vagy faji közösség kísértéssé válhatott volna a számomra. Én is most felnőtt vagyok, egy azok közül a felnőttek közül, akiket a kisfiú értetlenül nézett: erősek, okosak, mért nem tesznek valamit? Megtettem-e, megteszek-e mindent, amit tenni tudok?

Ez a bíró nem ahhoz a lelkiismerethez szól, mely a világban uralkodó rosszat Isten nevében különválasztotta a saját külön életétől. A mai lelkiismeret más, mert tudunk összefüggésekről, melyekről más korok nem tudtak, s tudunk ezért egy adósságról, melyet például középkori szentek sem sejtettek. Szökve szöknénk el egy mennyországból, melyben Aquinói Tamás tanítása szerint, az üdvözöltek gyönyörét a kárhozottak kínjainak szemlélése teszi teljessé. Azért, mert a mi öntudatunk számára egy mennyország, melynek alsó építménye, fundamentuma egy pokol, lázítóan elviselhetetlen. Azért elviselhetetlen, mert az egyéni megváltás akaratát az emberi szenvedésekért való szolidáris felelősség öntudata foglalta el. Ennek a felelősségnek tudatából született lelkiismerettel reám is nemcsak az árokba taszított kisfiú néz kérdő bíróként, ő csak a szerény első a seregben, mely azóta is napról napra nő. Valahány éhes, valahány börtön, valahány akasztófa minden áldozata, mindennap, melyben ez az éhségre, börtönre s akasztófára támaszkodó társadalom tovább fennáll, kérdő bíránk: megtettél-e, megteszel-e mindent? Ma nincs gondolkodó ember, aki nem tudja, hogy minden nappal és minden éjszakával, míg ülünk és beszélgetünk, míg ölelkezünk, írunk vagy eszünk, a világ és mi a világgal mindig közelebb kerülünk a fenyegető, új világháborúhoz. Senki, aki tudja a felelősségben való szolidaritást, nem szabadulhat a kérdéstől, a nyomtatott újság minden betűjével egy darab világ költözik be a szobába, és kérdez. A felelet, a feleletek, melyeket az életünkkel adtunk és adni akarunk, nemcsak Istenre és ránk tartoznak, mint a hajdani lelkiismeret idejében. A hit, hogy a szenvedések és tévedések, melyeket átéltünk, nemcsak a miénk — ez az, ami nemcsak megengedhetővé, hanem kötelezővé teszi, hogy mindenki füle hallatára szóljunk — mindig szemben a bíróval.

II.

Az édesapám sokat betegeskedett; ez nagyban hozzájárult, hogy nálunk a családi élet a polgári család ideáltípusává fejlődjék ki. Végtelen szeretettel és áldozatkészséggel csüggtek egymáson a családtagok, de az egész többi világ, különösen a dél-magyarországi sváb faluban, Apatinban, közömbösségig idegen, és amennyiben a család közvetlen érdekeivel nem került vonatkozásba, érdektelen volt a számukra. Ebben a meleg, lágy és exkluzív családi atmoszférában kezdettől fogva szemben találtam magam egy különös emberi lénnyel; egy fedél alatt élt velünk, és nem tartozott hozzánk, korábban kelt, mint a többiek, behozta az ételt nekünk, de nem ült az asztalunkhoz, s csak azért jött be a lakószobákba, hogy kitakarítsa őket, de ha már rendben voltak, akkor az ő számára nem volt bennük hely. Barátságosan szóltak hozzá, de főleg csak akkor beszéltek vele, ha kértek tőle valamit. Jó vagy rossz cselédként beszéltek csak róla s a mi szobáinktól messze, hátul a konyhában töltötte el a ház összes többi lakóitól mérhetetlenül különböző életét. S mintha nemcsak idegen, hanem ellenség is volna, mert nyilván előle zártak be minden szekrényt, s még a falusi házunk nagykapuját is esténként valamelyik családtagnak magának kellett bezárni, nehogy a cseléd éjszaka beengedhessen valakit. Ha nem szenvedtem volna az ellenséges idegenség alatt, mely az utca közt és köztem fennállott, talán ezt a család és cseléd közti viszonyt észre se vettem volna. Ma azt hiszem, hogy ez a gazda és cseléd viszony váltotta ki bennem az első tudatos lázadást az ellen, amit körülöttem mindenki természetesnek talált. Azt tudom, hogy mindig szerettem volna megtudni, mit gondolnak a cselédek rólunk, és idegenek, megközelíthetetlenek, titokzatosak maradtak a számomra, mint az egész többi, a mi házunkon kívül eső világ. A cél, nyilván, kezdettől fogva adva volt bennem, és majdnem sohase vált számomra kétségessé. A majdnem: a világháború volt. Addig nemcsak a cél, hanem a hozzá vezető út is kétségtelennek látszott.

Attól kezdve, hogy városba került fiatal gimnazista, először tettem be a lábam a szabadkai szociáldemokrata munkásotthonba, egész a világháború kitöréséig egyetlen boldog mámorban éltem. A munkásotthonban senki nem törődött fajjal, felekezettel, nemzetiséggel, magyar, szerb, német munkások ültek együtt és engem, éretlen gimnazistát első naptól kezdve, akár tudatosan, akár öntudatlanul, százszor különb pedagógiai érzékkel kezeltek, mint a szüleim, akik kétségbeesetten nem tudtak mit kezdeni velem, s mint a gimnáziumi tanárok, akik csak szorgalmasan buktattak. A szabadkai munkások között életemben először hullt le rólam az a félig bűntudatos, félig  gyanakvó, mindig kínzó bizonytalanság, amit a mi elzárt házunkból és a falusi utcáról hoztam magammal. Első perctől kezdve, hogy oda beléptem, nem voltam egyedül, sőt riadt és szomorú nézőből egyszerre egy közösségnek nemcsak befogadott, hanem tevékeny tagjává is lehettem. Ők találtak nekem munkát. A földnélküli parasztok közül sokan szerettek volna írni-olvasni megtanulni, s azonkívül — mondták — kellene valaki, aki a különböző szakmák könyvtárait rendben tartva tudjon az elvtársaknak az ő műveltségi fokuknak megfelelő könyveket ajánlani. Feladatot, munkát adtak nekem, és elvtársnak szólítottak! Az iskola, melynél jobban s később csak a kaszárnyát gyűlöltem, eztán keveset látott, nem értem rá. El kellett olvasnom a munkásotthon könyvtárának könyveit, hogy tudjam, melyiket melyik elvtársnak ajánljam — s úgy érzem, ha van valami, ami szimbolikus jelentőségű Magyarországra, akkor ez az: a 100 000 lakost számláló városban énnekem a könyveket, amikből a legtöbbet tanultam, munkások adták. Az ő filléreikből került ki az a könyvtár, melyből én a szocializmusban megtaláltam a cél nevét, a célhoz vezető utat s a nem vágyként, de élő valóságként az egész földet átfogó közösséget. Ők nem nevettek, ők mellém álltak, segítettek, mikor a cselédlányok szakszervezetének megalakításához kezdtem — ők megértették, hogy a cselédlányok nagyobb része idővel visszamegy a falujába és gondoskodni kell róla, hogy a batyujában kis szocializmust is vigyen haza, a jobbágyi sorban tengődő analfabéta faluba. És később előadásokat tartottam a könyvekről, amiket elolvastam, és nekem, fiatal kölyöknek szabad volt felolvasnom a rossz verseimet is, mert tele voltak forradalmi lelkesedéssel, és háromszor olyan öreg emberek, mint én, öreg munkások tapsoltak nekem és biztattak, hogy írjak. És sztrájkoknál és utcai tüntetéseknél köztük állhattam, velük énekelhettem és velük gyűlölhettem gróf Tisza Istvánt és velük együtt hittem, hogy a nemzetközi szociáldemokrácia le fogja rombolni az országhatárokat, a kaszárnyákból múzeumokat és iskolákat fogunk csinálni, és hogy mi, egyedül mi, szociáldemokraták fogjuk megvalósítani a próféták legmerészebb álmait, testvérek országává tenni a világot. Gyönyörű volt — és akkor elkövetkezett 1914 július hónapja. Tizenhat éves voltam akkor.

III.

Lenin annak idején a megsebzett marxi dialektika oroszlánharagjával rontott ki Lunacsarszkijék, a későbbi orosz közoktatásügyi népbiztos és hívei ellen, akik istenkereső útjukban a szocializmusban vallást, az új vallást látták és hirdették. Leninnek volt igaza, és nem Lunacsarszkijnak, s én tizenhat évvel nyilván nem voltam jó marxista, mert nekem 1914 júliusáig vagy pontosan addig az emlékezetes német parlamenti ülésig, melyen a német császár nem talált pártokat, csak németeket, a szociáldemokrácia a vallásom volt. Vallás a szó evangéliumi értelmében: szabaddá tett és megkötött, szabaddá a családdal s az egész társadalommal szemben, s megkötött, mert minden vágyam, minden érzésem és minden gondolatom csak tőle kapott életet. Naiv és gyerekes vallás volt, de vallás, s a kis kápolnán kívül, melyet számomra a szabadkai munkásotthon jelentett, ennek a vallásnak katedrálisaiként tekintettem a távoli nyugati parlamentekre, főleg a német birodalmi gyűlés házára. Nyugat-európai ember számára külön meg kell mondani: a fiú, kiről szólok, szellemileg nem volt a normális mértéken alul, s nyugat-európai embernek nehéz lesz ezt elhinni, ha megtudja, hogy ennek a különben szenvedéllyel kritikus hajlandóságú fiúnak érzelmei a német parlamentben ülő szociáldemokrata képviselőkkel szemben nem álltak távol attól a bizalomtól, rajongástól és tisztelettől, mellyel hívő katolikusok tekintenek fel a szentjeikre. Ma se tudok ezen nevetni, mert úgy képzelem, hogy távoli városokban és falvakban, Koreában, a Balkánon, Kínában vagy afrikai kolóniákon ma is vannak sóvárgó tizenhat évesek, akik így gondolnak Moszkvára, sőt párizsi vagy londoni szocialista vagy kommunista vezérekre, kiknek a neve, szava vagy írásaik eljutnak hozzájuk. Nem az ő szégyenük, ha egyik vagy másik várakozásukban együgyűeknek fognak bizonyulni.

Igaz, Magyarország nem volt Balkán és nem volt kolónia — de a hazugságok országa volt. Volt egy parlamentje, de az ország népeinek nem volt választójoga, s a megnémított dolgozók országában egy német parlamenti ülés, ahol szocialista igazságok hangozhattak, szocialista akaratok nyilvánulhattak vagy a francia kamarának egy-egy ülése, melyen Jaurès-nak szabadon lehetett igét hirdetni — szinte megvalósult álomnak hatott. A miénk a hazugságok országa volt, melyben az egész hivatalos, nyilvános élet az igazság, a legkézzelfoghatóbb valóság folytonos letagadásából állt. Nemzeti önállóságról beszéltek, mikor a magyar király mindenekelőtt osztrák császár volt, s liberalizmust hirdettek, de az ország lakosságának felét, a nem magyar nemzetiségű népeket, kezdve az iskolai tankönyveken a parlamentig, letagadták.

Akik a fővárosban éltek, Budapesten, ahol Európa minden szellemi áramlata termékenyítőén élt s talán annál mélyebben hatott, mert a feudális országban minden csak lázadó vágy maradt, Budapesten megvoltak minden új gondolatnak, minden új szépségeknek az elveszett magányosokat befogadó forrongó táborai. A vidékről, mint az én városomból, Budapest is paradicsomnak látszott, hát még Berlin, Bécs vagy Párizs. Párizs a nagy francia forradalom, a kommün városa, a demokrácia és a szellem ragyogó metropolisa aranyos ködben csillogott, de oly elérhetetlenül, hogy vonzóereje is szinte irreális volt. Még Anatole France-ot is, aki igazán nem akart bibliát írni, a sűrűn megjelenő magyar fordításokban szentírásként olvastam. Bécs és Berlin azonban reálisabb volt, főleg Berlin, mert hisz Bécs és mindenekfelett a porosz militarizmus voltak legfőbb támaszai a magyar feudalizmusnak, és az osztrák és német szociáldemokraták, a mi büszkeségünk, hatalmas szövetségeseink. Akkor pontosan meg tudtam volna mondani, hogy hány százezer tagja van a német szakszervezeteknek s hány képviselője került be a Reichstagba a szociáldemokrata pártnak. Minden választáson újabb és újabb fényes győzelem, és mindig az emberiség, mindig a nemzetközi, világot megváltó forradalmi akarat jelszavainak jegyében. Lent Szabadkán minden szót a nagy és pontos jelentésében csalhatatlan ígéretnek értettem. Ami a parlamentben csak rutin és kopott frazeológia, ott lent áhítattal hallgatott, biztató és elszánt harci riadóként hangzott. Percig se kételkedtem benne, hogy a hatalmas, diadalról diadalra siető német szociáldemokrata párt képviselői egy emberként fognak ellenszegülni a császári háborús akaratnak. El tudtam képzelni, hogy Karl Kautskyval az élükön kivétel nélkül valamennyien mártírhalált fognak halni, s vérükkel fogják megpecsételni a világ népeinek testvériségét. Minden inkább látszott lehetségesnek, mint az, hogy olyan rémülettel kelljen majd rájuk néznem, mint a szomszédunkban lakó asztmatikus kis szatócsra, aki azon a tikkasztó júliusi napon magából kikelve ordított az ablakunk alatt: Éljen a háború! Tizenhat éves voltam, és nem voltam — sosem lettem azzá —, amit politikusnak neveznek, s egyszerre még a szabadkai munkásotthonban is politikusokkal álltam szemben, akik az opportunizmus szükségét bizonygatták, és ijedten tuszkoltak ki a munkásotthonból, az én egyetlen otthonomból, mert azt kiabáltam, hogy le a háborúval. S kint az utcán, mint egykor a faluban a sváb gyerekek ,,Jud! Jud !” csatakiáltással, most a felnőttek „Vesszen Szerbia!” ordítással tették lidércnyomásos álommá az utcát.

IV.

A szememmel láttam, az ujjammal tapinthattam mindannak a csődjét, amiért élni szerettem. A tömeg jelentette nekem eddig az igazságot, az individualizmus pedig a szolidaritásnak, minden közösségnek a tagadását. Az individualizmussal szemben, mely a saját én-nek végtelen értéke tudatában a többi én-ekre csak mint emberanyagra tekint, ott voltak a munkások, akik sztrájkba léptek, ha egy-egy társukat sérelem érte, és akik választójogért való tüntetések alkalmával meztelen kézzel rontottak neki a kivont karddal hadonászó lovasrendőröknek, hogy kiszabadítsák egy-egy közrefogott társukat. Az individualizmusban megláttam az individuum értékének következetes tagadását, mert mind a tíz parancsolatnak helyét ott az egy foglalja el: szeress engem, mint tenmagadat. A munkásmozgalomban azonban, amennyit láthattam, épp a mások én-jének, a szolidaritás és az individuum értéke megbecsülésének a szintézisét találtam. Most, a háború óta, kezdve a szociáldemokrata párt újságján egész addig, amit az utcán mindennap láttam és hallottam, megint egy szolidaritással, egy másikkal, látszólag mindenkit magában foglalóval találkoztam: az öldöklés és hódítás kedvében való szolidaritással.

A munkásmozgalom az én számomra a háborúig az igazságra, szeretetre és szépségre hivatott emberiség tiltakozása volt az embert puszta áruvá, népeket pusztító emberanyaggá degradáló kapitalisztikus mechanizmus ellen. S most, mikor a tiltakozásnak leghangosabbnak kellett volna lenni, minden tiltakozás elnémult, és az éneklő menetszázadok „az emberanyag” gyűlölt fogalmának az ember fölött való diadalát ordította. S mint a szociáldemokraták, a többiek is, akik benn az országban, mint külföldön, eddig a szépség és a teremtő gondolat ragyogó lovagjaiként tündököltek nekem, egyszerre éppúgy beszéltek, éppolyan igazságokra esküdtek, mint Tisza István. A Jaurès vértanúságának hírére térdet hajtottak Jaurès előtt, hogy ez alkalommal eggyel többször gyalázzák meg Jaurès eszméit, melyeknek tegnap még ők is papjai voltak; magasztalták Jaurès-t, hogy „a franciákat” gyalázhassák. A tömegekre megint úgy néztem, mint Apatinban a vad csoportokba verődött sváb gyerekekre.

S ekkor találkoztam egy individualizmussal, mely gyökeresen más volt, mint a polgári individualizmus, egy individualizmussal, mely nem a saját, nemcsak a saját, hanem minden egyes individuum végtelen értékének megismeréséből fakadt: ezt a revelációt nekem Ady Endre hozta.

Az egész, 20 millió lakost számláló Magyarországon ő volt az egyetlen ember, aki hű maradt magához, aki az emberség, a szépség és a hazafiság nevében mindenkinek félreérthetetlenül vétót kiáltott, aki a háború négy és fél esztendején keresztül megmaradt a kétségbeesett, hűséges és hősies vétója mellett. Külföldön ismeretlen a neve, de az én magyar generációm életében ennek az egész háború alatt halálosan beteg, testi kínokat szenvedő, lelkileg óriássá nőtt magyar lírikusnak akkora a jelentősége, mint egy bizonyos orosz forradalmár generáció életében Dosztojevszkijnek.

„Soha, soha nem állok rabnak
Őrjöngő népek közepébe…”

Ez az individualizmus az emberiséggel való heroikus szolidaritás, a hűség nevében állt külön, és tartotta magasra egymaga azt a zászlót, melyet a milliós tömegszervezetekkel rendelkező szociáldemokrácia a nemzeti zászlókkal cserélt fel: az emberiség, az emberi méltóság zászlaját. Nem egy politikai program és nem elvek apostolaként, hanem nemzeteken és osztályokon túl fájva, ember szólalt meg.

„Kinek a sors, az élet, évek és napok
Szivének gyökeréig fájnak.”

Nem volt politikai költészet Ady háborús költészete, de nem volt, semmi nem volt benne abból a platonikus rezignációból, mely látva, „hogy nincs szövetséges, kivel az igaz lélek segítségére lehetne menni és megmenteni, sőt, hogy inkább olyan emberhez hasonlítunk, mint aki bestiák közé került, s nincs szándékában cinkosunkká válni, viszont magános ember létére arra nincs ereje, hogy megakadályozza embertelenségeiket… hagyja a többieket s nézi őket, mint tobzódnak, hacsak önmaga Isten ellen való bűn és hiba nélkül folytathatja földi életét”. (Platón: Az állam, VI. könyv) Individuális költészet volt, de az individuum, aki itt megszólalt, az emberiség elnémított lelkét szólaltatta meg, nem élvezte, nem kereste a magányosságot, kívülről lett rázárva az ajtó, s a legmélyebb magányosságban a legmélyebb emberi szolidaritásnak lett a minden politikai pártköltészetnél forradalmasítóbb kifejezője.[1]

 Mindezt akkor nem lehetett így tudatosan látnom, akkor csak hatottak a háború alatt írt Ady-versek, ennek a költészetnek a költő attitűdjétől elválaszthatatlan immanens morális és szociális pátoszával. Ez volt az egyetlen, ami megmaradt az egész elsüllyedt világból. Az emberek, az otthon maradottak kezdtek hozzászokni a háborúhoz s mennél tovább tartott, annál inkább kezdtek úgy berendezkedni rá, mint normális állapotra. S én, aki elvesztettem a munkásotthont, el a hatalmas szervezetekben s a tömegekben való hitet, az Ady-versekben, majd Nietzschében, Tolsztojban és Tolsztoj nyomán a buddhizmusban, mindenben, ami azzal biztatott, hogy egyedül is lehet élni, kerestem az új utat a régi, megcsúfolt célhoz.

V.

„Jedes Leben sei zu führen,
Wenn man sich nicht selbst vermisst;
Alles könne man verlieren,
Wenn man bliebe, was man ist.”

Ha az öntudat követelményei és a külső világ tényei, az idea és az empíria közt áthidalhatatlannak tűnik a szakadék, akkor az individuum számára a magánynak ez a goethei gőgös szegénysége marad csak meg. Nem mintha szegénységgel vádolhatnók a társadalmat, melyben élünk. Múzeumok, hangversenytermek, rengeteg kép, könyvtárak, egyetemek allnak itt, befogadó szemekre és fülekre várva, mindenki szedhet magába annyi gondolatot, szépséget és igazságot, amennyit tud és amennyit akar; a szegénység csak abban áll, hogy ez a kezdete és a betetőzése is a kultúrának s a kultúréletnek ebben a társadalomban. Teória marad, mely a társadalom mechanizmusát, az általános praxist, az objektív életfeltételeket befolyásolni nem tudja. Furcsa, időszerűtlen kísértetté lesz a szellem, hazátlan kóbor lélekké, mely nem tud az objektív világban testet ölteni.

Csodálatos gazdagsága, minden halomra gyűlt kincse mellett is ezért olyan kevés az, amit ez a kultúra — médium nélkül, melyen keresztül visszatérhetne a matériába — morálisan adni tud. Gyönyörűek voltak az Ady-versek, s Tolsztojt olvasva eddiginél jobbnak s ugyanakkor rosszabbnak, mindenesetre gazdagabbnak éreztem magam, és igyekeztem aztán önmagamat és mindent Nietzsche újraértékelő szemével látni — és természetesen, mind e szellemi és lelki pompa közepette szamárfüles kölyök-Midasz voltam, csak aranyat fogtam, s a sok kincs közt éhen maradtam. A médium hiányzott. Míg a munkásotthon megvolt, addig tudtam, hogy mért olvasok és írok, most azonban csak tömtem magam gondolatokkal és érzésekkel, de olyan szabadon, hogy egyszerre olyan lett számomra ez a szabadság, mint akit egy sivatagban engednek „szabadon”. Ma nyilvánvaló előttem, hogy ez nem az én speciális, nem csupán fiatalságommal megmagyarázható kalandom. Amíg a kultúra nem kerül ki a maga tisztára szubjektumra korlátolt realitásából, míg nem válik a leghétköznapibb külső életben is jelenlevő, formáló tényezővé, míg egy koncertterem mellett, melyben Beethoven IX. szimfóniáját játsszák, lerészegített kurjongató menetszázadok vonulnak el, addig minden kultúréletnek immanens veszedelme, hogy esztétikai játékká, puszta intellekutalizmussá demoralizálódik. Kultúra csak a teóriának és praxisnak az egységében, tehát csak ,,a természeti törvények vakságával” működő társadalmi valóságnak a likvidálása árán válhat morálisan, vagyis objektíve is reálissá. Ezért, mint ahogy szimbolikus tény a számomra, hogy a munkásotthonban találtam először a szó teljes értelmében kultúréletet, úgy általánosan szimbolikus érvényűnek látom, hogy elvesztve a kapcsolatot a proletariátussal, se Ady, se Tolsztoj, se Nietzsche nem óvott meg attól, hogy ne váljak morális hajótörötté. A „valóságos” életet keresve a háború második évében ott találtam magam a vidéki kávéház művészasztalánál. Ott mindenről, tehát a legszebb dolgokról is szó volt, de soha úgy, hogy valamely megismerésnek a mi személyes életünkre való kötelező erejét számba vettük volna. Körülöttünk a polgári világ nem produkált magasabb gyakorlati ideált, szebb álmot, mint egyik vagy másik kiadós hadiszállítási megbízást megkaparintani. Ezzel szemben mi esztétikai emóciókban éltünk, s idővel fel se tűnt nekem, hogy ha véletlenül egy bordélyházi asztal körül folyt a vita Tolsztojról. Nem vettük észre, hogy ez az individualizmus, melyben magunknak és egymásnak tetszeni igyekeztünk, éppúgy egy szellemileg hullává vált társadalom bomlási processzusának a produktuma, mint azoknak az élete, akiknek ideálként már csak hadiszállítások megszerzése lebegett a szeme előtt. A proletariátust az ő tulajdon papjai sikkasztották el, s nem látszott a történelmi hivatottságú osztály, mely az élet akadályát, a kapitalizmust eltakaríthatja az útból, a proletariátussal minden kultúrakarat történelmi hordozóját sikkasztották el. A tehetetlenség fátumaként és ezért csak szép versként hatott a „véres őszben” Ady hitvalló biztatása, hogy

„Halál nincs a legszentebb vágyra itt
S a legkülönbek szent vágy-zászlait
Továbbviszik a legkülönb-maradtak.”

Liebknecht forradalmi tiltakozása a háború ellen és saját pártjának árulása ellen heroikus individuális aktus maradt — a bestia triumfált, és diadalszekere éppúgy átgázolt Liebknechten, mint az Ady verses átkain vagy mint a nazarénusok holttestein, akik Krisztus nevében vetették magukat a háború ellen. Ami emberi volt, csak az emberi erőtlenségét bizonyította, csak tragikus bizonyságtétel volt a történelem ellen — a történelem ellen, melyet még nem rég a haladás immár biztos békés motorjaként tanítottak nézni, s mely íme, céltalan rablások és gyilkosságok feltartóztathatatlan monoton mechanizmusaként jelent most meg. Minden, ami nem különtvált egyes ember, minden, ami tömeg, démonikus és ellenséges lett, gigászira nőve ez a gyerekkori vízió visszatérése volt, de most már nem ablakból néztem, hanem — mert 18 éves koromban rám is sor került — magam is katonaruhában, gép a gyilkos gépezetben, emberként irreálissá válva, kitörülve. A háborút nem annyira a történelem egy mozzanatának, mint inkább a történelembe vetett hit, minden érték, az egész földi élet véres csődjének éreztem, egy kozmikus arányú katasztrófának, mely a minden kínjában is emberi dantei pokolnál embertelenebb pokollá alázta a földet: egyetlen óriási kaszárnyaudvarrá, ahol mindenkinek vezényszóra kell mozogni, feküdni, térdelni, állni, szaladni és énekelni, és ahol az embernek még éjjeli álmába is durva altisztek és nyegle tisztek kommandója kerepel bele.

Akik ebben pusztán a rossz marxista kishitűségét vélnék látni, emlékezzenek rá, hogy a háború előtt a marxizmus egyetlen képviselője a II. Intemacionálé volt. Ha ma a római katolikus egyház a római pápával és élén nyilvánosan és hangos szóval és mindennap megismétlődő demonstratív aktusokkal a bolseviki istentagadó mozgalomhoz csatlakozna, csak ez az ízléstelenségig fantasztikus lehetetlenséget lehetne azzal a lehetetlenséggel összehasonlítani, mely azonban ténnyé vált a háborúban: a II. Internacionálé pártjai azzal, amit tettek, napról napra szóban és írásban hirdettek, a proletariátus háború előtt vallott missziójának, minden nemzetköziségnek hamis illúzió voltát hirdették és a háború ténye maga irtózatos erővel ezt szuggerálta. De magam is katona, láthattam a katonaruhába bújtatott embereket, beszélhettem velük ? Igen, nem is kellett beszélni, látszott, a levegőben volt, hogy ők is gyűlölték a háborút és irtóztak a fronttól — de a gyűlöletük éppoly tehetetlen volt, mint az enyém, és éppúgy mentek a frontra, mint én. Úgy látszott, egyáltalán nincs mit tenni. A fronton antimilitarista propagandát csinálni éppoly felesleges volt, mint felesleges lett volna bizonyítani, hogy tetvesek vagyunk. Mindenki érezte. És hogy tudtuk, hogy mind egyformán nem akarjuk tenni, amit óráról órára teszünk, csak sorsszerűbbnek és ellenállhatatlanabbnak tüntette fel a mindenütt jelenlevő, sebezhetetlennek látszó, leküzdhetetlen hatalmat, a háborút. A frontra magammal vitt Buddha-kötet a hátizsákomban — káprázat a világ s az embernek belülről kell magát felszabadítani alóla —, ez volt minden, ami tennivalónak megmaradt.

„A külső világ”, de hol kezdődik és hol végződik a külső világ ? Én nemcsak én voltam. Mi az, hogy mindent el lehet veszíteni, ha csak magát nem veszti el az ember? Nem veszítettem el magamból is, mikor a munkásotthon elveszett a számomra? Lehet hazát veszíteni anélkül, hogy valami belőlünk is ott ne maradjon? És ami ott marad, az már nem én? Én nemcsak én voltam, az a falusi gyerek, a házunkban megfordult sokszoknyás, mezítlábos cselédek és a szabadkai munkásotthon is benne volt ebben az én-ben és — benne volt két fiatal katonaszökevény is, akiket egy verőfényes nyári reggelen először és utoljára láttam. A laktanya egész legénységének jelenlétében, szemem láttára vezették őket egy farakás elé, két fehérre gyalult koporsó mellé és körülményes ítélethirdetés után — mi vigyázzállásban hallgattuk — előbb az egyik, aztán a másik testére vezényeltek kivont karddal sortüzet hat másik katona puskájából — benne volt ebben az én-ben az ítélethirdetést hallgató két fiatal katona tekintete is, s a mozdulat, mellyel a másik, miután végignézte az első kivégzését s mielőtt rá került a spr, utoljára megtörülte verejtékes homlokát, kitörülhetetlenül bennmaradt nem az emlékezetemben, hanem, mint később megtudtam, az életemben.

VI.

Szemben a bíróval, íme, azon veszem észre magam, hogy nem tudok magamról beszélni anélkül, hogy ne a világról beszéljek. Nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mi a világban : azt is jelenti, hogy a világ mibennünk. Mi a lövészárokban, azt is jelenti, hogy a lövészárok bennünk. Ez ellen lehet küzdeni. Talán lehet börtönben is ülni és nem a börtönfalakat, hanem a megnyílt mennyeket látni. Ez azonban csak eksztázis, és minden eksztázis csak mint egy vasárnapi kirándulás a városból a szabadba: a vasárnapi elragadtatásunkban is determinálóan benne lesz, hogy ott van mögöttünk a város. Senki se kivétel s nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mindenki, aki magáról beszél, a világról is beszél; talán nincsen bűn, amely — egy másik aspektusból — nem vád is. A háborút a kapitalizmus produkálta, a II. Internaeionálé nemcsak félreállt az útjából, hanem pártjai háborús pártokká lettek — de ezen kívül, mint minden kollektív bűnnel, a háborúval szemben is, mindenki, aki részt vett benne, nemcsak vádló, hanem személy szerint éppúgy vádlott is, mint én, aki némán, vigyázzállásban néztem végig a két katonaszökevény kivégzését. Az úrrá lett bestiáról elhittem, hogy mindenható. Lehetett nem annak hinni? Nem vallott minden, de minden arra, hogy ez a legbiztosabbnak látszó ígéreteket is elnyelő gyilkos káosz, ez maga az egyetlen reális, mindig visszatérő „történelem”? Nem egy elsüllyedt világból felhangzó fájdalmas harangszóként haltak el az olyan ritka, az örök emberi értékek mellett hitet valló hangok, mint a Romain Rolland-é? S nem éppoly tehetetlenek voltak, mint mi magunk? Mindez igaz, s mindezt akkor is tudtuk, s mégse lehetett „embernek lenni az embertelenségben” anélkül, hogy az ember ne érezze magát személy szerint is kétségbeesetten és szégyenletesen bűnösnek.

Újsághíreken túl, melyekből alig lehetett tájékozódni, a bukovinai fronton tudtam meg, hogy mi a bolsevizmus. Alig pár száz lépésre voltak tőlünk az orosz lövészárkok, s a fegyverszünet idején mind gyakrabban jöttek át hozzánk, s hozták át gépfegyvereiket orosz katonák nekünk egy-egy falat kenyér vagy fél liter rum reményében. A mi tisztjeink csak mulattak a furcsa látogatókon, akik rettenetes rongyosak és oly piszkosak voltak, hogy a mosolygó arcukban megvillanó fehér foguk meglepetésként hatott. Egy ilyen óriás orosz magyarázta meg nekem életemben először a Lenin jelentőségét. Se én, se akik körülöttem álltak, nem értettünk egy szót sem oroszul, de a másik, az orosz, kézzel-lábbal, irtó erőlködéssel meg akart valamit magyarázni nekünk. Végre megtalálta a módját. Az óriás ember a hatalmas két karjával rajtam kívül még kettőt egyszerre átölelt, magához szorított bennünket, s úgy ismételte: „Lenin, Lenin…” Máig énnekem se szóval, se írásban ennél jobban nem magyarázták meg a Lenin programját.

Mielőtt még tudni lehetett, hogy objektíve mit tud majd megvalósítani a bolsevizmus, máris nagyot tett: a puszta megjelenésével, azzal, hogy volt és lehetett, megtörte a gonosz varázst. A passzív, kontemplativ pacifizmusnak, mely tehetetlen vágy volt, cselekvésre mutatott lehetőséget, a kilátástalan sötétbe világos rést hasított, mert az orosz proletariátusban megfogható és megvédhető testet öltve itt állt sírjából feltámadva a nemzetközi forradalom, a világot megváltó proletariátus holtnak hitt ideája. És olyan világosan, mint még soha, mert soha olyan eklatánsan, mint a háború elleni harcában, nem látszott meg, hogy az emberiség legszentebb érdekeiért való harc egybeesik a proletariátusnak a maga felszabadításáért vívott harcával. Mikor kiadták a parancsot, hogy nem szabad az orosz katonákkal fraternizálni, akkor már késő volt. Akkor már tudtam, hogy a szocializmus túlélte a szociáldemokráciát — és egyszerre a világ megint érdekes lett, érdekesebb és ígéretesebb, mint valaha. S mikor a monarchia részekre bomlott, és Németország köztársaság lett, az első pillanatban az orosz prófécia beteljesedésének első fázisaként jelent meg. Minden a háború alatt felgyűlt kétségbeesés egeket verő optimizmusba csapott át, mikor a katonatisztek maguk tépték le a csillagjaikat s éljenezték meg a forradalmi Károlyi-kormány hadügyminiszterét, aki az örömmámoros éljenző tömegeknek azt kiáltotta oda : „Nem akarok többé katonát látni!” S mikor kiderült, hogy amit 1918 októberében átéltünk, az nem annyira forradalom, mint az entente-imperializmusnak a középhatalmak imperializmusa felett való győzelmének, a frontok összeomlásának a következménye volt, akkor kétségtelenné lett a feladat: ami látszat volt, azt valósággá tenni, elindulni az orosz prófécia, az emberiséget a háborútól, erőszaktól és kizsákmányolástól minden időkre felszabadító világforradalom megvalósítása felé.

VII.

A forradalom, az Budapest volt, s otthonról félig-meddig szökve, egy kis kofferrel, melyet főleg kézirataim töltöttek meg, üres zsebekkel s tele szívvel mindjárt a háború után ott voltam Budapesten. Ott az első nap egy, az orosz forradalom óta aktív antimilitarista társaság közepette találtam magam. Az én nagy és boldog csodálkozásomra kiderült, hogy ennek a társaságnak tagjai 1914 óta a kétségbeesésnek, a bűntudatnak és a tehetetlenségnek ugyanazokkal az ördögeivel viaskodtak, mint én. Akkor találkoztam először azzal az azóta oly sokszor megismétlődő s minden esetben oly bátorító megismeréssel, hogy objektíve sose vagyok, sose voltam egyedül a problémáimmal. A legkülönbözőbb körülmények között, egymásról nem tudva, százan és ezren ugyanazokkal a kérdésekkel küszködnek, s mind bűnös individualizmussal vádolják magányukért magukat s csak utóbb derül ki, hogy legnagyobb elhagyatottságukban is egy láthatatlan közösségnek tagjaként egy lathatatlan egyházban élnek.

A magyar feudalizmust és a burzsoáziát összetörte az entente-imperializmus, a katonák százezrei minden rend nélkül özönöltek vissza a frontokról, minden termelés megszakadt. Mi a négy és fél éves háborún nagyra nőtt gyűlölettel ezt az összeomlást, melyet a kormányra került szociáldemokraták forradalomnak neveztek, a kapitalizmus összeomlásának láttuk és mind egyetértettünk abban, hogy a forradalmat, az igazit, még meg kell csinálni. Mielőtt még a kapitalizmus még reorganizálódhat, mi a romjain a proletárdiktatúrával a gyökeresen új, kommunista társadalmat akartuk felépíteni.

„Az emberiség minden időkben csak olyan feladatokat tűz maga elé, melyeket meg tud oldani, mert jól szemügyre véve a dolgot, minden egyes esetben rájövünk, hogy maga a feladat csak ott keletkezik, ahol megoldásának materiális előfeltételei már adva vagy legalábbis megvalósulóban vannak” (Marx). Mi 1918-19-ben azt hittük, hogy ez a történelmi pillanat az osztálytársadalom helyén a minden gazdasági szolgaságtól felszabadult szabad emberek társadalmának felépítésére. Mi 1918- 19-ben azt hittük, hogy az emberiség egész eddigi történelmének teljes likvidálása érkezett el, s hogy küszöbén állunk az emberiség igazi történelme kezdetének. Mi 1918-19-ben azt hittük, hogy e feladat megoldásának materiális feltételein kívül a négy és fél éves háború után a pszichológiai feltételek is úgy adva vannak, mint még soha. Az 1918-19-es közép-európai kommunista forradalmi kísérletek mind ebből a hitből születtek. Maga az orosz proletárforradalom is az immanens világforradalom elsőszülöttjének tekintette magát. A fejlemények tanúsága szerint ez perspektivikus tévedés volt. Enélkül a perspektivikus tévedés nélkül azonban az orosz forradalom tán nem élte volna túl Breszt-Litovszkot s nem talán, hanem kétségtelenül egyik nagy ereje ez a hit volt. Mikorra nyilvánvalóvá lett ennek a hitnek illúzió volta, akkorra az orosz proletariátus elég erős lett, hogy ezt a csalódást győzelmesen túlélje. Ha 1918-19-ben legalábbis az osztrák és német munkásság vezetői is ennek az „illúziónak” jegyében cselekedtek volna? Nem vált volna-e az a hit, mely az adott jelen szerint perspektivikus tévedésként jelenik meg, tévedés helyett mai történelmi realitássá ? Nem azért lett-e illúzió, mert azzá tették? A kérdés nem mai keletű, 18/19-ben már szemben álltunk vele, akkor a jövő, ma a múlt kérdéseként. S ha a kérdésnek ma csak egy rekrimináló hangsúlya van, akkor, 18/19-ben a múlt és a jövő dilemmájaként jelent meg. A jelen, melyben mi e között a múlt és e között a jövő között álltunk, a történelem, minden eddigi történelem legpatetikusabb pillanataként élt a mi öntudatunkban. Velünk szemben ott állt a szociáldemokrata párt, mely a perspektívát nem a radikális újat teremtésre hívónak, hanem pusztán a háború előtti szándékok beteljesülésének látta. A magyar szociáldemokraták a polgársággal együtt azon fáradoztak, hogy az entente égisze alatt a feudális Magyarország romjain egy, a nyugati demokráciához hasonló magyar köztársaságot építsenek fel, a mi háború előtti ideálunkat. Ők folytatni akarták a történelmet ott, ahol a háborúval abbamaradt, mi azonban nem tudtuk a háborút egy közbejött s elmúlt katasztrófának tekinteni, hanem az utolsó katasztrófának, s hogy utolsó legyen, ahhoz az kell, hogy ne ott folytassuk, ahol elhagytuk, hanem hogy újrakezdjük. A polgárság mint önálló erőtényező ezekben a hónapokban nem jött számba Magyarországon. A harc — körülbelül három-négy hónapig tartó s inkább a két párt vezetősége, mint maga a munkásság közt folyó harc — kizárólag szociáldemokraták és kommunisták között dúlt ; más szervezet, számottevő tábor akkor Magyarországon nem volt. Ezért amint a győztes entente politikájának következtében a szociáldemokrata pártvezetőségnek fel kellett adni a kommunisták ellen való harcot, automatikusan s olyan simán, megrázkódtatás nélkül, mint ahogy valaki egyik szobából a másikba megy át, egyik napról a másikra, március 21-én Magyarország tanácsköztársaság lett. Nem puccs volt, de győzelmes forradalom, melyet nem előzött meg forradalmi harc.

Egész a diktatúra kikiáltásáig, mindaddig, míg bennünket ütöttek, míg a mieinket börtönözték be, míg búvóhelyekről kellett az agitáció munkáját folytatni, oly jól megálltam a helyemet, hogy Budapest egyik legjelentősebb munkásnegyedében, Újpesten a kommunista pártszervezet titkárává tettek. Egész a diktatúra kikiáltásáig igazságunk és a világot ölelő szent szándékunk tudatában irgalmatlan harcra kész, gondtalan és boldog biztonságú húszéves forradalmár voltam. Nem volt egy kérdésem, melyre a kommunista párt programjában a feleletet meg nem találtam volna. Egész a diktatúra győzelméig alig vártam, hogy fegyvert foghassak, hogy nyílt harcra kerüljön a sor a mi új világot teremtő akaratunkat elnyomó ellenség, a jövő ellenségei ellen, s azt hiszem, bármily gyilkos harc után is, a lelkiismeretem miatt akkor elége­detten és nyugodtan tudtam volna aludni. A proletárdiktatúra kikiáltásával azonban egyszerre az elnyomottból, az üldözöttből, az eddig mindig csak az erőszak alatt szenvedőből, az erőszakot gyakorló új uralkodó osztály képviselője lettem. Mindjárt az első napokban a kormányzótanács a munkástanácsok megszervezésére és ellenőrzésére vidékre küldött, majd tagja lettem az egyik budapesti kerületi és a fővárosi központi munkástanácsnak. Így mindig többször történt — és mennél többször történt, annál kevésbé bírtam megszokni, hogy nem emberként, hanem hatalomként kerültem szembe emberekkel. Én magamat ugyanannak éreztem, aki voltam, és minduntalan mégis úgy álltak szembe velem emberek, hogy látnom kellett: ez fél tőlem, rámnéz és a térde remeg. Az Ulrich von Hutten boldog csatakiáltása: „Welch eine Lust heute zu leben” (Milyen öröm, hogy ma élünk.) mindinkább elhalkult bennem. Míg alulról harcoltunk, maradéktalanul felolvadtam abban a fanatikus kollektív öntudatban, mely a teljes igazság megtestesüléseként jelent meg a forradalmi akaratban. A győzelem után is ez a kollektív öntudat az igazságot jelentette nekem, de már nem a teljes igazságot. Problémákkal kerültem szembe, melyek a kollektívumnak nem lehetnek problémái, mert a kollektív öntudat nem ismer belső ellentmondást. Számomra azonban mindinkább megszűnt az az élet, mely csak egyetlen, csak a történelmi feladatot képviselő kollektívumból eredő parancsot ismer. Az élet már nem volt olyan egyszerű, hogy csak egy parancsa lett volna. Az egyik parancsa, de csak az egyik, az ősi, minden kollektív akaratnak maximája, a kajafási igazság volt: inkább vesszen egy a közösségért, mint a közösség egyért. A másik parancs minden ember élete szentségének és szabadságának tiszteletben tartását követelte. Ez a másik parancs az életemnek alapérzése volt, ennek jegyében lettem forradalmárrá s a forradalom érdekében ezt kellett megtagadnom. Kérdéssé lett, hogy „az egyéni lelkiismeret és felelősség hogyan viszonylik a taktikailag helyes kollektív cselekvéshez”.

Bizonyos „komoly politikusok” előtt nevetségesnek tűnhetik fel, hogy egy kormányzóhatalom exponensének ilyen problémái voltak. A komoly politikusoknak a számára a politika nem egy univerzális megváltási akarat eszköze, hanem nemzeti érdekek, osztályérdekek s személyi érdekek védelmét, illetőleg harcát jelenti. A proletariátus osztálypolitikája szintén osztálypolitika, mely azonban a társadalmi osztályoknak likvidálásával magát a politikát is likvidálni akarja s ebben van az egyedülálló morális tartalma, vonzóereje, ebben van a prófétai pátosza. A magyar proletárdiktatúra vezéreinek legnagyobb része etikai felelősségérzetből vált politikussá. Lukács György, a filozófus, a magyar kommün közoktatásügyi népbiztosa, még a spartakista felkelés idején így formulázta meg a történelmi pillanathoz ért emberiséggel szemben az egyén etikai problémáját: „Etikailag nincs semlegesség és nincs pártatlanság: aki nem akar cselekedni, annak nem-cselekvése is lelkiismerete elé tartozó lett. Mindenki, aki a jelen pillanatban a kommunizmus mellett dönt, etikailag kötelezve van minden emberéletért, mely az érte vívott harcban elpusztul, olyan egyéni felelősséget viselni, mintha ő ölte volna meg valamennyit. Viszont mindenki, aki az ellenkező oldalhoz csatlakozik, a kapitalizmus további fennállásáért, a biztosan eljövendő új imperialista revanche-háborúk okozta pusztulásért, nemzetek és osztályok további elnyomatásáért stb. kell hogy ugyanezt az egyéni felelősséget érezze. Etikailag senki sem bújhat ki a felelősség alól azzal, hogy ő csak egyes ember, akin nem múlik a világ sorsa. Ezt nemcsak objektíve nem lehet sohasem biztosan tudni, mert mindig lehetséges, hogy mégis őrajta múlott, hanem az etika lényege, a lelkiismeret, a felelősségérzet teszi lehetetlenné az így gondolkodást.”

A hiba nem a problémákban volt, melyek csak engem értek készületlenül. Nem is véletlen, hogy épp a proletárdiktatúra által vettem észre, hogy ezek a problémák reálisak. Az egyén és a kollektívum között felmerülő morális konfliktus azok közül az ellentétek közül való, melyet a maga diktatúráján keresztül szintén csak a proletariátus oldhat meg, amennyiben olyan társadalmi organizációt teremt, mely az egyént nemcsak az erőszak elszenvedése, hanem az erőszak alkalmazásának szüksége alól is felszabadítja. A hiba abban volt, hogy ezeknek az egyéni problémáknak már akkor történelmi aktualitást tulajdonítottam. Az aktuális morális probléma valójában a munkásság passzív magatartásában rejlett, abban, hogy a vér nélkül kivívott és komoly ellenállásra sehol sem találó proletárdiktatúrától azonnali közvetlen gazdasági előnyöket várt anélkül, hogy fenntartása érdekében áldozatokra hajlandó lett volna.

Kun Béla a kommunista párt vezére, kivételes erejű agitátornak és szervezőnek bizonyult, rövid pár hét alatt teremtette meg a diadalmas kommunista pártot. A győzelem után azonban, a parasztságról nem is szólva, melyet tőlünk a kommün földbirtokpolitikája idegenített el, még Kun Bélának sem sikerült a munkásság nagy tömegeit kellő mértékben a magyar kommün politikai életébe aktív tényezőként belevonni. Négy és fél éves háború után a hadsereg, még ha most vörös hadsereg is volt, nem tudta lelkesíteni a munkásságot. „De ha én most elmegyek katonának és meghalok, mi hasznom lesz a győzelemből?” — kérdezte tőlem a vidéki agitációs körutamon egy munkás.

A munkásság passzivitása, az egyéni korrupció és a hatalommal való visszaélésnek az esetei mind azt bizonyították nekem, hogy az én egyéni problémáim és a diktatúra érdekei között aktuális, pozitív összefüggés áll fenn. Így született meg az én vezetésem alatt, a közoktatásügyi népbiztosságtól kapott megbízás alapján a közoktatásügyi népbiztosság világszemléleti osztálya. Ennek feladata az lett volna, hogy üzemekkel és a vörös hadsereggel együttműködve egy, a diktatúrának megfelelő, a munkásság történelmi hivatásához méltó új, morális köztudatot teremtsen. Míg az alulról vívott osztályharcban a gyűlölet, a bosszúvágy, az irigység s az egyéni jólétre törekvés forradalmi motorrá válhat, a diktatúra idején, mikor a proletariátus már felülről vívja osztályharcát, ugyanezek a motívumok a korrupció és a hatalommal való visszaélés forrásaivá, a burzsoá társadalom moráljának fenntartóivá válnak. A világszemléleti osztály ez ellen küzdött, és ennek során a diktatúra első heteiben már Budapesten arról hangzottak el előadások, hogy a vörös hadseregért mindent, de a vörös hadsereg tagjaiban, mibennünk percre se szabad elhomályosulni a háború, az erőszak és minden emberek közötti harc gyűlöjetének.

Az én konfliktusomat, úgy tűnt nekem, végleg megoldottam azzal, hogy semmit sem kellett a magam alapérzéseiből megtagadni, és mégis jó forradalmár maradhattam. A világszemléleti osztály, a magyar proletárállam hivatalos szervén keresztül hirdethettem, hogy embert ölni minden körülmények között, bármilyen célért is történik, bűn, nem szabad megtenni, de meg kell tenni, azért, hogy egy világot teremtsünk, melyben már nemcsak nem szabad, hanem nem is kell megtenni. Embert ölni bűn, de ez ellen a társadalom ellen való harcban tudatos tragikus bűnvállalás: a testvérekért tudatosan feláldozni az egyéni erkölcsi tisztaságot. A jó katona gyűlöli az ellenséget és jókedvvel pusztítja és semmiféle bűnvállalási öntudattal ? Minden eddig volt hadseregre ez biztosan így is van, azt azonban, hopy így is kell lennie a vörös hadseregben is, nem hittem. Én ismertem egy jó katonát, aki akasztófa alatt állva is, utolsó lehelletéig jó katona maradt, s aki szeretetből, égő nagy szeretetből ölt: ez a magyar proletárdiktatúra politikai rendőrségének főnöke, Korvin Ottó volt. A hiba csak az volt, hogy a tető építésének az idejét véltem elérkezettnek, mikor még a ház sem állt. A másik hiba, a személyes tévedés pedig az volt, hogy túlbecsültem egy elmélet erejét; mikor először kerültem abba a helyzetbe, hogy ennek az elméletnek jegyében cselekednem kellett volna, ölnöm, az elmélet nem segített.

VIII.

A proletárdiktatúra kikiáltása nem volt győzelem, csak a győzelem erőfeltételeit teremtette meg, s én, nemcsak a munkásság, ma már tudom, én se tudtam, hogy mi forgott ott kockán. Néha azt hiszem, hogy igazán tudni csak nagyon kevesen tudták, de a kevesek közt én nem voltam. Egy emberről tudom biztosan, hogy nemcsak tudta, nemcsak sose felejtette el, hanem vizionárius erővel látta, hogy az akkori jelenben egy szocialista Magyarország és egy fehérterror Magyarországa között döntjük el a harcot: ez az ember Szamuely Tibor volt. Látta, ő látta, hogy mi forog kockán, s mert látta, maradéktalanul adta oda magát a jövőért, melyet ő akart, az ellen a jövő ellen, mely fenyegetett. Nem ismert más problémát, mint a magyar kommün védelmét, s mert hóhér kellett, hóhér volt, s mert név kellett, mely a vörös terrort megszemélyesítse, az ő neve lett az. A magyar proletárdiktatúra négy hónapja alatt kevés olyan halálos ítélet volt, melynek emléke nem az ő nevéhez fűződik. A fehérek ma vérengző szadistaként átkozzák az emlékét. Szamuely maradhatott volna, mint kezdetben volt, lakásügyi népbiztos. A keze tiszta maradhatott volna. Az elvtársai is, mint én, a hozzá közelállók is nem néztek volna rá valami leküzdhetetlen elfogultsággal. Leküzdhetetlen elfogultsággal gondolok most is rá, de másképp, másért, mint akkor. Az én kezem tiszta maradt a vértől, én nem öltem, de nem tudom és eldöntetlen kérdés marad, hogy ha én is, és mindenki úgy, mint Szamuely, semmi más nem akartunk volna lenni s nem lettünk volna, mint éles kard a proletariátus kezében, s egész életünkkel csak sár és malter az épülő jövőhöz — lett volna-e Magyarországon egy fehérterror, mely mellett a proletárdiktatúra minden erőszaka eltörpül, s egy rendszer, mely azt a népet fenyegeti végső pusztulással, melynek jövője egyszer a mi kezünkben volt? Én sose értem be azzal, hogy hű maradjak a proletariátushoz, hű akartam maradni önmagamhoz is. Mikor rövid időre a világszemléleti osztály megalakulása után a fiatal tanácsköztársaságot az entente több oldalról fegyveresen megtámadta, én is bevonultam vöröskatonának, nem politikai megbízottként, ahogy kellett volna, a tisztek ellenőrzésére, mert egy akartam lenni a sok közül, és nem mint Budapesten a hatalomnak egyik megkülönböztetett képviselője. Olcsón, a lehetséges benső konfliktusokat így akartam megkerülni, én akartam a hűség árát megszabni. Ha sikerült volna, ha a diktatúra bukásáig vöröskatona maradhattam volna, biztosan tudom, percre se tántorodtam volna meg. De nem így történt. A vörös hadseregnek a román fronton ez volt az első tűzpróbája, s az akkor még legnagyobb részt menekült parasztokból rekrutálódott vörös csapatok nem tudták megállítani az előrenyomuló román hadsereget. Az én ezredemben alig egy tucat kommunista volt s a mi minden erőfeszítésünk célja már csak az lehetett, hogy együtt tartsuk a visszavonuló csapatokat. A pánik a katonákról átterjedt a fenyegetett városok munkástanácsaira is. Mikor az ezreddel a magyar alföld egyik nagy városába, Kecskemétre értem, vöröskatonából, aminek maradni akartam, Kecskemét város katonai parancsnoka lettem.

A munkástanácsok, különösen a vidéken, a diktatúra egész ideje alatt rosszul funkcionáltak. Mint magát a diktatúrát, őket se egy forradalmi harc, hanem egy hirtelen győzelem hívta életre. Nem egy forradalmi harc aktív képviselőiként, hanem gyakorlatlan bürokraták testületéként hajtották végre jól-rosszul — többnyire lokálpatrióta szellemben — a kormányzótanács rendeletéit. Minthogy a földbirtok szocializálásáról szóló törvény pillanatnyilag nem változtatott a szegényparaszt helyzetén, aki továbbra is béresként kereste kenyerét, a szegényparasztság, ha nem ellenséges, akkor nagy tömegeiben közömbös volt az új renddel szemben. A munkástanácsok tehát a vidéken, ahol az osztályharc kizárólag a nagybirtok és a szegényparasztság között lett volna akutális, a létező s lehetséges forradalmi erőkkel való organikus összefüggés nélkül élő, izolált, személyes intrikákkal szaturált és sokszor csak személyes bosszúvágyakat szolgáló adminisztrációs testületekké lettek.

Így volt Kecskeméten is, ahol megérkezésem napján a munkástanács intézőbizottságát, vagyis a város kormányát izgatott tanácskozásban találtam. A románok közeledésének hírére a városban kitörő ellenforradalmi mozgalomtól tartottak, és menekülni akartak. Ez azt jelentette volna, hogy a város az ő menekülésük hírére automatikusan az ellenforradalom kezére kerül. A helyzet, miután közben a románok Szolnokra való bevonulásának is híre érkezett, igazolta pesszimizmusukat, de nem a konzekvenciákat, amiket belőle a saját tennivalóik szempontjából levontak. Nekem az volt az álláspontom, hogy aki ölni tud egy célért, annak halni is kell tudni a cél érdekében. Ez természetesen nem nyugtatta meg őket. Az éjszakát a városházán töltöttem s reggel arra ébredtem, hogy az intéző bizottság tagjai, anélkül, hogy ezt a szándékukat nekem bejelentették volna, hajnalban menekülésszerűen nemcsak a városházát, hanem a várost is elhagyták. Az ablakból láttam a velük elrobogó autót.

A városházán rajtam kívül egy lélek se, s nekem, mielőtt még az intézőbizottság tagjainak menekülése kitudódik, nagyon gyorsan cselekednem kellett. Budapesttel már nem kaphattam telefonösszeköttetést, tehát a kormányzótanács utólagos jóváhagyása reményében — amit természetesen meg is kaptam — gyorsan összeszedve az ezredünkből a pár kommunistát, plakátokat nyomtattam, melyek a proletárdiktatúra rendjének megóvására statáriumot hirdettek és — ami végtelenül jellemző az akkori viszonyokra — önmagukban ezek a minden ellenforradalmi megmozdulást halállal fenyegető plakátok teljes hatást tettek. Három nappal később a vörös hadsereg győzelmes ellentámadással visszaverte a románokat, de én most már a kormányzótanács parancsára továbbra is Kecskemét város felfüggesztett munkástanácsa helyén teljhatalmú katonai parancsnok maradtam.

Én afölötti boldogságomban, hogy egy csepp vér ontása nélkül sikerült Kecskemétet legalábbis egy ellenforradalmi kísérlettől megmenteni, mindent el akartam követni, hogy a statárium továbbra is csak fenyegetés maradjon, s épp ennek érdekében akartam meglepetésszerűen lefegyverezni a Kecskeméten állomásozó volt csendőrökből regrutált népőrséget, mely a válságos három nap alatt passzív rezisztenciával várta a fejleményeket, sőt a parancsnoka — az egyik a későbbi británniás tiszt néven hírhedtté vált Babarczy — kísérletet tett, hogy erőszakkal távolítson el a városházáról. Budapestről ennek az őrségnek a leszerelésére terroristákat küldtek, és a népőrség minden ellenállás nélkül, bár protestálva a gyanúsítás ellen, hogy nem volna megbízható, beszolgáltatta fegyvereit.

Kik voltak a Lenin-fiúk, ezek a terroristák? Minden államrendnek megvannak a pribékei. Míg a bíró, aki a halálos ítéletet hozza, köztiszteletben álló állami képviselő, a pribéket, aki nélkül az államhatalom tartósan meglenni nem tud, s aki az ítéletet csak végrehajtja, a társadalom kiközösíti. Még a bíró maga se ül szívesen egy asztalhoz a pribékjével. Ez illogikus, de egy öncsaló hipokrízisen túl abból az ösztönből történik, mely a fizikai bestialitást, a gyilkosságot, még ha az egy személytelenül társadalmi funkció is, csak gyilkosságnak s végrehajtóját csak gyilkosnak érzi. Én a szememmel láthattam, ujjammal tapinthattam, hogy egész kivételes emberi kvalitások nélkül a forradalom eszközei, a pribékek, emberileg a forradalom első áldozatai. Mikor a diktatúra előtt egy hónapig illegalitásban, búvóhelyekről kellett intézni a pártmunkát, sokat voltam együtt egy nagy szál legénnyel. Azok közül a testileg nagyon erős, primitív embereknek a fajtájából való volt, akikben van valami gyámoltalan, s kicsit szentimentálisak is. Utolsó falatját is szívesen osztotta meg velem, rajongott a vezéreinkért, és fáradhatatlan volt a pártmunkában. Ez a Czerny József lett a Lenin-fiúk parancsnoka, neki kellett éjidőben rajtacsapni megrémült ellenforradalmárokon, neki kellett vallomásokat kicsikarni, neki kellett úgy cselekedni, mintha személy szerint vérengző és durva lelkű lett volna — és csakugyan vérengző, durva lelkű s hozzá még korrupt is lett s a legvégén, láttam, jól érezte magát ebben a szerepében. Virtussá lett, aminek elvben elkerülhetetlen kényszernek kellett volna maradni.

Ebből az atmoszférából jöttek a népőrség lefegyverzésére küldött terroristák Kecskemétre. Annál inkább, mert ezt tudtam, a megkönnyebbülés érzésével küldtem őket vissza Pestre, miután a lefegyverzés simán megtörtént. Kettő a terroristák közül mosolyogva állt elém és nyomtak a kezembe egy noteszt, fényképeket s egy erszényt pár koronával. — Egy csendőré volt, akit „hazaküldtünk”. — De mit tett? — Nem tudtak semmit se felelni. Miután valamennyi volt csendőrt leszerelték, ennek is el kellett hagyni a laktanyát, talán hazafelé igyekezett. A terroristák negyvenen voltak, ő egyedül, pár lépésnyire tőlük — és lelőtték. — Ha szárazon mentünk volna vissza, mit szóltak volna a fiúk! — így vallották be végül az igazi okot. Ezért kellett Vén András volt csendőrőrmesternek meghalni, aki, mint később megtudtam, nem volt még harmincéves.

Így tudtam meg, hogy egy forradalmi átalakulás idején az erkölcsi atmoszférát nem lehet holmi világszemléleti osztállyal szabályozni. Bennem reális volt a világszemléleti osztály programja: gyűlöltem, soha úgy még nem gyűlöltem minden erőszakot, mint kecskeméti városparancsnokságom alatt, és kommunista maradtam, hogy siettessem ennek a társadalomnak eljövetelét, mely nem ismeri majd az erőszak démonikus képviselőjét, az államot. Bár a Vén András árnyéka nem tágított mellő­lem, maradtam meggyőződéses kommunista és városparancsnok, míg szembe nem kerültem a szentkirályi per vádlottaival.

Ezek a szentkirályi parasztok kaszával, kapával felfegyverkezve több tényleges tisztnek a haditerve szerint Kecskemétre jöttek, hogy elfogják a direktóriumot, és a régi rendet helyreállítsák. Ez tíz nappal azelőtt történt, hogy én Kecskemétre kerültem, s a kecskeméti forradalmi törvényszéknek most kellett ítélkezni a parasztok és a vezetőik felett. A vádlottak többsége, hatvanan, szegényparasztok, köztük a később hírhedtté vált tömeggyilkos fehérterrorista Héjjas apja, anyja, húga, ez utóbbiak jómódú parasztok. A tárgyaláson én a forradalmi törvényszék elnöke mellett ültem, s mikor a vádlottakat elővezették a börtönből, mindnek a szeme engem nézett, aki katonaruhában, derékszíjamon revolverrel ültem ott, s kiről tudták, hogy életük-haláluk ura vagyok. Az egész tárgyalás alatt, mindig, mindvégig engem néztek. Rád hadnagy is, a későbbi fehérterrorista, aki közben izgatottan harapdálta kis angol bajuszát. Voltak egész fehér hajú s voltak egész fiatal emberek. Minden elmélet, minden nagyszerű hit semmivé vált, szegény, nyomorult emberré lettem, társadalom, forradalom, emberiség, minden csak üres szóvá vált a telt óriási valóság, a minden valóságok fundamentuma: az egyes, a minden egyes ember életének átérzett értéke mellett. Egy ember több, mint a politikai meggyőződése, több, mint minden elkövetett bűne, ezt éreztem. Ha a halál pillanatában minden földi valóság irreálissá válik, s csak magányos ember áll szemben végső örökkévalósággal, ez akkor az én életemben ilyen pillanat volt.

A forradalmi törvényszék tagjait, mikor ítélethozatalra vonultak vissza, ma a magam számára is érthetetlenül, sikerült meggyőznöm arról, hogy nem szabad egyetlen halálos ítéletet se hozniuk. Ennek a forradalmi törvényszéknek a tagjait a fehér hajú öreg Héjjas fia, Magyarország mai kormányzójának, Horthy Miklósnak „egyik legjobb tisztje”, Héjjas Iván pár hónappal később, mint a barmokat, parasztszekérre rakatta, s vitte ki éjnek idején s mészárolta le őket sok tucat másokkal együtt az orgoványi erdőben. Magyarországon a proletárdiktatúra általában csak nyílt ellenforradalmi összeesküvéseket s azokat is csak részben torolta meg halálos ítéletekkel. Bizonyíték erre, hogy a szentkirályi perben elhangzott ítélet után hiába kértem felmentésemet, még hetekig Kecskeméten maradtam mint városparancsnok.

IX.

Minden emberélet szent és sérthetetlen értékének megismerése nyilván nemcsak azt jelentette, hogy nekem nem szabad ölni, hanem hogy minden erőszakot, nemcsak a kapitalizmusét, hanem azt is, melyet a legigézetesebb jövő érdekében alkalmaznak, meg kell tagadni. A június 23-i budapesti központi munkástanácsülésre azzal a szándékkal mentem, hogy nyílt hitvallást teszek. Meg akartam vallani, hogy nem vagyok már kommunista, minden államhatalmat gonosznak tartok s bár tudom ennek minden konzekvenciáját, nem akarhatok különb lenni Krisztusnál, akinél nagyobb és látóbb szeretet még nem járt a földön, s aki, bár elnyomók és elnyomottak közepette élt, mégis azt tanította s mutatta meg a saját példáján, hogy „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az ő életét adja az ő barátaiért”. (János XV. 13.) Mielőtt azonban erre a bejelentésre került volna a sor, Szamuely Tibor öccse azzal a hírrel rontott be, hogy Pesten kitört az ellenforradalom, s a Dunáról monitorok bombázzák a Szovjetházat. A hírre a munkástanács-ülésen pánik támadt, csak a kommunisták maradtak együtt, s én velük együtt a városparancsnokságra siettem. A városban vad izgalom, puskaropogás s mindenütt pogromra uszító, vérszomjas röpcédulák. A városparancsnokságon mindenki fegyvert kért, én is.

Hiába tudtam, amit a szentkirályi per óta tudtam: semmit se tenni nemcsak azt jelentette, hogy a szociáldemokrata szövetségesektől elárult elvtársaimat, a forradalmat, én is elárulom, hanem azt is, hogy amennyiben nem állok fegyverrel a kézben melléjük, elősegítem az ellenforradalom győzelmét.

A városparancsnokságról a közoktatásügyi népbiztossal a Szovjetház felé mentünk. A népbiztosok feleségeit és gyerekeit a monitorok első lövéseire eltávolították, úgyhogy a Szovjetház üresen állt s körülötte ott hullámzott az ellenforradalmi úri csőcselék. Nem lehetett telefonálni, mert a József-telefonközpontnál folyt a harc az épületet megszállva tartó tisztjelöltek és vörösök közt. Lukács elvtárs azt mondta, vegyem át a Szovjetház parancsnokságát, míg ő elmegy megfelelő őrséget hozni. Hogy ezt kell tennem, ez teljesen magától értetődő volt, s hiába tudtam, amit tudtam : az ellenforradalom alatt én voltam a Szovjetház parancsnoka.

Hiszem, hogy lesz egyszer egy világ, melyben minden ember a legjobb érzései szerint cselekedhet. Amit azonban a júniusi ellenforradalom tapasztalatából megtanulhattam volna, csak később, több, mint tíz évvel később ismertem fel: ennek a társadalomnak mai ellentétei, adott harcai közepette az ember nem választja a helyét, hanem kikerülhetetlen morális kényszerrel adva van a helye a forradalmi proletariátus oldalán.

A Ludovika-akadémia növendékei több órás harc után megadták magukat. A mieink közül ebben a telefonközpont visszafoglalásáért vívott harcban sokan vesztették életüket. Miután a forradalmi törvényszék a ludovikások parancsnokát halálra ítélte, a növendékek ügyében való ítélet is aktuálissá vált. Száznál többen voltak, a legidősebb 22 éves, a legfiatalabb 16 éves, de mind, a tizenhat évesek is lőttek a mieinkre. Korvin Ottó volt az, aki gondoskodott arról, hogy a gyilkos harc után elfogott úrifiúkat a tömeg meg ne lincselje.

— Mi lesz ezekkel a nagyobbrészt fiatal gyerekekkel, akik nyilvánvalóan csak egy embertelen nevelésnek, beléjük oltott hamis ideáloknak áldozatai? — ezzel a kérdéssel állítottam be pár nappal a forradalmi törvényszék tárgyalása előtt Korvin Ottóhoz. Írást kaptam tőle, mellyel felkereshettem a Martinovics-laktányáhan őrzött ludovikásokat. S mikor onnan visszatérve, beszámoltam Korvinnak a látogatásomról, előadtam neki tervemet: internálják a ludovikásokat, hangozzék az ítélet nevelőmunkára, én fogom tanítani őket. Sose fogom elfelejteni azt a mosolyt, mellyel ezt a tervet s a hozzá fűzött optimista indoklást meghallgatta. De megszorította a kezemet, magáévá tette tervemet és nem nyugodott, míg — nagyon is érthető ellenállások legyőzésével — keresztül nem vitte, hogy a ludovikásokat, a kiskorú munkásgyilkosokat, a budapesti Horánszky utcai, majd a Gyep utcai zárdában internálják, az én nevelésemre bízva őket.

Én naponta hat órát töltöttem a ludovikásokkal. Munkám sikerének feltétele volt, hogy ne lássák bennem az ellenséges diktatúra képviselőjét. Eddigi őreiket visszaküldtem, s az őrség helyébe a növendékek közül állítottam általuk választott bizalmikat. — Ha valaki megszökne, ezért nemcsak a bizalmiakat vonnák felelősségre, hanem engem is — mondtam nekik, és mint egész idő alatt, parancs helyett csak kértem — kértem, hogy bizalmamat hasonló bizalommal viszonozzák. Ebben hem volt hazugság ; idővel személy szerint ismertem mindegyiket és őszintén szerettem őket ; úgy látszott, ők is engem, mert második nap már nem bizonygatták, hogy kommunisták, hanem meg merték mondani, mit gondolnak rólunk, vörösökről. — Nem fogom követelni, hogy máról holnapra kommunisták legyenek; ahhoz akarom csak segíteni magukat, hogy gondolkodó, lelkileg szabad, döntésre képes emberekké váljanak — mondtam nekik, s a Kommunista Kiáltvány mellett Tolsztoj- és Dosztojevszkij-szemináriumokat tartottam velük…

Mindez szörnyű naivitás volt ? Igen, azért, mert a diktatúra akkor már az utolsó heteit élte. Ha azonban a diktatúra nem bukik meg, akkor talán ezeknek a ludovikásoknak nagyobb része ma nem fehér tiszt, hanem munkás tagja a magyar szovjetköztársaságnak, s mi akkor, egész az utolsó napokig a közeli világforradalom s nem a magyar proletárdiktatúra lehetséges bukásának perspektívájában éltünk.

Utoljára a diktatúra bukása napján találkoztam Korvin Ottóval. Budapesten akkor már ott voltak a falakon az új szociáldemokrata kormány első plakátjai, melyek a magántulajdon teljes visszaállítását hirdették, s a házakon nemzeti színű zászlók. Korvin Ottó még mindig az üres Szovjetházban ült, hogy az elvtársakat utasításokkal lássa el, s főleg, hogy búvóhelyeket jelöljön ki nekik. — Mi van a ludovikásokkal ? — kérdeztem, mert az utolsó két napot a fronton töltöttem. — Fehér­terrort fognak csinálni — válaszolta Korvin Ottó, akit pár nappal később elfogtak az utcán, s éjjel-nappal verték, rúgták, bosszúból és azért, hogy megtudják tőle, ki hol bújt el. Korvin Ottónak már nem mondhattam el, hogy mikor a fehérterror idején búvóhelyet kellett cserélnem, két volt ludovikás jött velem szemben az utcán. Mikor megláttak, lesütötték a szemüket, és zavartan tisztelegve, szótlanul mentek tovább. Mert ilyenek is voltak köztük.

X.

A magyar proletárdiktatúra helytelen agrárpolitikája, a szociáldemokráciával való hamis egységfrontja olyan hibák voltak, melyeket tán korrigálni lehetett volna. A vörös hadsereg ezeknek a belső hibáknak ellenére is diadalmasan nyomult előre. — Ha a győzelmes vörös hadsereg visszavonul, akkor az entente hajlandó a magyar tanácsköztársasággal békét kötni — ez az ajánlat volt Clemenceau csapdája, s a magyar tanácsköztársaság kormánya a brest-litovski béke példájával a szeme előtt, belement a csapdába. Az ígért béketárgyalások helyett az entente általános offenzívát indított a magyar tanácsköztársaság ellen. Elmaradt a nemzetközi proletariátus, főleg a francia proletariátus segítsége is. És mégis, mind e hiba és balszerencse ellenére a proletárdiktatúra tarthatta volna magát, ha a vörös hadsereg önkéntes visszavonulása s a szakszervezetek és a szociáldemokrácia hatása alatt a munkásság nagy tömegei nem fordulnak el a diktatúrától. A munkásság azonban azt hitte, hogy a proletárdiktatúra után az entente élelmiszervonatainak hosszú sora és a demokrácia fog következni. Már hetekkel a diktatúra bukása előtt maga a munkásság diktatúraellenes hangulata volt az, ami ellen gyűléseken és értekezleteken mind kevesebb eredménnyel küzdenünk kellett.

A fasizmust akkor még nem hívták fasizmusnak, de Magyarország munkássága volt az első, amelyik megpróbálta. A magyar proletárdiktatúra több, mint négyhónapos fennállása alatt nem ontott annyi vért, mint a rákövetkező fehérterror három hónap alatt. És a mitológiai fúriaként dühöngő fehérterror nem napokig, hanem hónapokig s mindig új és új erőre kapva, évekig tartott. Csendes és békés polgárok kannibáli mámorban vettek részt az utcákon, a lakásokban és főleg a gyárakban folyó embervadászatban. El voltam rá készülve, hogy a fehérterror könyörtelen és vérengző lesz, hisz épp emiatt nem tudtam a diktatúrát elhagyni. Mégis, a gyűlöletnek ez az orgiája, az, hogy mint nekem a búvóhelyemen mesélték, különben jóindulatú nyárspolgárok tapsolnak az akasztófáknak és helyeselnek a kínzásoknak, meglepett. Mikor én eltávolodtam, belülről szembekerültem a proletárdiktatúrával, ezzel nem a polgári társadalomhoz kerültem közelebb, hanem minden érzésemmel minden államrend, leginkább a kapitalizmusé ellen lázadtam. S a fehérterror alatt mind erősebb lett az a meggyőződésem, hogy azon az úton kell tovább mennem, melyen a szentkirályi perrel indultam el. A diktatúrára következő fehérterror, az erőszakra felelő fokozott erőszak mint ugyanegy démonnak az uralma tűnt elém, mely ellen csak egy más princípium nevében lehet felvenni a harcot, annak nevében, aki azt tanította, hogy jobb meghalni, mint ölni, hogy a világot csak a szeretet tudja legyőzni. Minden erőszak az erőszak ellen az erőszak princípiumának elismerése, s minden kísérlet a rosszat a rosszal kiirtani csak a rosszat táplálja, s úgy tűnt nekem, hogy legtöbb, amit szolgálni akaró egy ember megtehet, hogy Tolsztoj példájára a maga életével, a maga mindennapi életében valósítja meg a krisztusi példát.

Ahogy a szocializmus, úgy ez se volt csak egy teória, melyet magamévá tettem. Emlékszem, még a falumban sokat néztem a katolikus gyerekek katekizmusát, és sokkal jobban vonzott engem az a szegény szomorú isten, akiről ők tanultak, mint az a másik, túlságosan fölséges, akire engem oktattak. Ehhez a sugaras tisztaságú istenhez azzal az érzéssel tértem vissza, hogy végre megtaláltam magamat. S mikor sikerült kimenekülnöm Bécsbe, a régi elvtársaimnak, akik már dolgoztak az új magyar forradalomért, azt mondtam, hogy nem tudok velük dolgozni, mert nem hiszem, hogy azt az embertelenséget, mely a fehérterrorban megnyilvánul, egy annak helyébe lépő vörösterror ki fogja a szívekből irtani.

A régi közösség nélkül, egyedül maradtam a hűtlenségem terhével, egyedül a hitemmel. Ezek azok a viselni valók, melyeknek hordozásához nem kaphat segítséget az ember. De a nagy feladathoz: az embertelen világban emberként élni, segítőnél többet, élettársat kaptam, feleségemet, ki maga is kommunista volt, maga is átélte a fehérterrort, és aki az egyéni életben sose látott mást, mint egy nagy, gyönyörű ajándékot, melyre önmagunk iránt való teljes szigorral igyekeznünk kell érdemessé válni. Egymást sarkalló buzgósággal próbáltuk a hányatott emigrációs életünkben megvalósítani azt, amit egyetlen feladatnak hittünk. Nekünk, polgári eredetünktől elszakadt emigránsoknak az evangéliumi szegénység követelésének megfelelni, nem került különös fáradságba, a probléma inkább mindig az volt: megélni tudni kompromisszum nélkül. Egymás segítségén kívül ehhez az élethez ott volt harmadiknak az én írói munkám. 1920-ban Az út címen megírtam az én utamat a diktatúrán keresztül Krisztusig. Hitvallás volt, de mikor megvolt, és úgy volt, hogy akadna rá német kiadó, mind a ketten egyetértettünk abban, hogy nem szabad kinyomatni. Hiába állt a kéziratban, hogy a kommunizmust csak apolitikusan, minden politikát elvetve, csak erkölcsi okokból jogos megtagadni, a könyv mégis, a proletárdiktatúra ellen is állást foglalt — s ezért nem volt szabad, úgy éreztük, kinyomatni. Ez nyilván ellentmondás volt, de azt hittük, hogy pusztán erre a különleges esetre áll fenn.

És próbáltuk tovább megvalósítani a feladatot: formát adni a kettőnk életének, hogy az életünkkel fejezzük ki egyértelműen azt, amit az utamról szóló könyvben betűkkel, szavakkal fejeztem csak ki. Tudtuk, csak azt tudtuk, hogy mit nem szabad. Nem szabad fegyvert fogni s nem szabad, hogy holnapi napunkról való gondoskodás jegyében ne osszuk meg ma a kenyerünket, nem szabad, hogy bármi fáradságtól vagy nélkülözéstől visszariadjunk, nem szabad, hogy csak az egymáséi legyünk… mindezt tudtuk, s ennek megfelelően élni elég életfeladatnak látszott, mert elég munkát adott, befejezhetetlen munkát úgy az emberi viszonylatokban, mint önmagunkban. Ezek voltak azok a bécsi évek, amikor félig-meddig a polgári társadalom keretein kívül lengyel, német, balkáni és magyar kommunista emigránsokkal együtt alkalmi munkákból, apró segélyekből és egymás szegénységéből — mert ebből is lehet — éltünk. A konkrét személyes emberi kapcsolatokon kívül az én adott keresztényi tilalmaim között a tevékenységnek egyetlen lehetősége maradt számomra, az írás. Még inkább, mint Bécsben, ez volt az egyetlen tevékenységi lehetőségem abban a faluban, ahova akkor kerültem le, mikor feleségem megszerezte az orvosi diplomáját. Az a négy és fél év, amit ott töltöttünk, úgy jelenik meg előttem, mintha egy nagy, végső konzekvenciáig lefolytatott próba lett volna, próba arra, hogy nem mint Bécsben quasi a társadalom margóján élve, hanem benn az adott társadalomban lehet-e magányosan élni, még akkor is, ha az ember keresztényként akar élni. Sajátságos módon nem annyira a világesemények, mint — jóval a német fasizmus előtt — az, amit ebben a kis faluban éltünk, térített el attól az úttól, melynek konzekvens továbbfolytatása akaratával jöttünk le ebbe a faluba. Mi az egyéni élet szentségének nevében kényszerültünk elhagyni elvtársainkat a harcban, és a falusi orvos rendelőjébe bejött a falu élete, és az orvostól nem kérdezte a meggyőződéseit, hanem diktálta a tennivalókat. Meggyőződéses tolsztojánusok hiába hittük, hogy bűn a magzatelhajtás, ha az orvos megtagadta, hogy az állapotos asszonyt megszabadítsa terhétől, az asszony maga szabadította meg magát paraszti módon, úgy, hogy a saját életét is veszélyeztette. Az orvos nem vethette fel a meggyőződés kérdését, a kérdés csak a szükséges és lehetséges tennivaló volt. A meggyőződés elvesztette aktualitását. Hogy ez a kényszer ütötte az első rést a hiten, hogy a keresztényi élet lehetséges ebben a társadalomban is, ezt csak ma tudom. Ha azonban végig következetes, teljes keresztényi élet ebben a társadalomban élve nem lehetséges, legalábbis olyan emberek számára nem, akik tudják a társadalmi összefüggések döntő jelentőségét az emberi életben… A dolgozószobám ott volt az orvosi rendelő mellett és anélkül, hogy magam is tudtam volna, milyen konzekvenciákhoz fogok eljutni, egyszerre elővettem a ki nem adott, diktatúráról szóló könyvemet, és hozzáfogtam, hogy újra megírjam a magyar proletárforradalom történetét. Elkezdtem írni az Optimisták című regényemet.

Nem tudok megrázóbbat, mint az öreg Tolsztojt, aki elmenekül hazulról, és mikor odacsődített orvosoktól körülállva ott fekszik a parasztviskóban a halottas ágyán, irtózattal és kétségbeeséssel nyög fel: „Nem így hal meg egy paraszt.” Tolsztoj a szociális problémán keresztül jutott el a kereszténységhez; az etikai kérdéssel: mit tévő legyek ebben a világban, hogy legjobban végezzem dolgom? — indul el útjára. S a felelet: minden a gonosztól van, ami intézmény, ami dogma, ami erőszak, ami nem közvetlenül lelkileg eleven. Hatalom és pénz ember és ember között válaszfalat emel, megszünteti a jó egyetlen alapját, a léleknek lélekhez való személyes viszonyát. Ezekkel a meggyőződésekkel mint valami pojáca, parasztcsuhában szántani amerikai fotóriporterek gépe előtt és délben a szántás után egyenruhás inasok hordják fel a grófi asztalnál az ételt : egy élet, mely annak a karikatúrája, ami lenni akar, ami belül eleven valóság. A Tolsztoj egész élete, egész az utolsó felkiáltásig szakadatlan küzdelem volt az ellen a világ ellen, mely objektív szituációvá teremti a hipokrízist.

Nemcsak a Tolsztoj grófi környezetében, ebben a társadalomban mindenki számára így van. Az öntudatnak és a történelmi valóságnak, a mi belső életünknek és annak a külső életnek, mely bennünket mindenüvé követ, sőt melynek ha csak passzíve is, de részesei vagyunk, a gondolatnak és a tettnek a diskrepanciája, a hipokrízis mint objektív szituáció, szakadatlanul problémává tette a mi számunkra a mi saját életünk formáját. Kereszténynek lenni evangéliumi értelemben, tudva, hogy a mai kapitalisztikus társadalom létfeltételei nem megváltoztathatatlanok, tudva, hogy ezek a társadalmi-termelési tényezők produkálják az embert megalázó szenvedések legnagyobb részét — ez a hipokrízis. Minden, amit a legkülönbözőbb körülmények közt hosszú éveken át írtam, ezzel a problémával való viaskodásomnak egy-egy fazisa. A bácskai sváb faluban, ahol évekig magányosan éltünk, voltaképpen ott találtam meg az utamat, úgyhogy a kapitalizmus utolsó és legszörnyűbb szörnyszülöttének: a fasizmusnak mint fenyegető világjelenségnek megjelenése már nem ért tétovázva és vértezetlenül. Munka közben, írás közben, a problémák, melyekkel szembekerültem, vezettek el a megoldáshoz. A fasizmus az, mely az egyes ember élete értékének és öncélúságának követelményét feladta, mely ezzel magát az érték fogalmát semmisíti meg. A proletárdiktatúra is relatívvá teszi az individuum életének értékét, de megteremti, ezen az áron megteremti az individuális élet megszületésének, az ember emberré válásának lehetőségét. Szovjet-Oroszország ma a világ egyetlen állama, melyre már nem áll az, amit Marx a bérmunkás élettelen életéről megállapít: „Seine Lebens-tätigkeit ist für ihn nur ein Mittel um existieren zu können. Er arbeitet um zu leben. Er rechnet die Arbeit nicht selbst in sein Leben ein, sie ist vielmehr ein Opfer seines Lebens. Das Produkt seiner Tätigkeit ist daher auch nicht der Zweck seiner Tätigkeit… Umgekehrt. Das Leben fängt da für ihn an, wo diese Tätigkeit aufhört.” [Vagyis a munkás számára a legfontosabb élettevékenység csupán arra szolgál, hogy a megélhetését biztosítsa. Azért dolgozik, hogy élhessen. A munka önmagában nem élete része, inkább élete feláldozása… ezért van az, hogy tevékenysége terméke sem célja ennek a tevékenységnek… Számára az élet ott kezdődik, ahol ez a tevékenység véget ér: az asztalnál, a vendéglőben, az ágyban.” ]

Semmit se kellett elfelejtenem abból, amit a diktatúra alatt átéltem, semmit sem kellett megtagadnom abból, amit értékének megismerni megtanultam, csak azon kívül még azt is megtudtam, hogy ott maradt a helyem annak a forradalmi proletariátusnak oldalán, mely véres és kegyetlen harc árán, de valósággá fogja tenni a humanizmus eszméit, és megszünteti a szakadékot a gondolat és a tett között.

A proletariátus ma munkanélküliséggel, a lassú éhhalállal, a fasizmussal áll szemben. A proletariátussal való szolidaritás ma, mikor a másik oldalon a fasizmus áll, nemcsak politikai kérdés, hanem egyáltalán nem kérdés; a kultúrának, az emberi élet minden érzékeinek parancsából morális kötelesség. S épp azért, mert hiszem, hogy a proletariátus győzelmén keresztül vezet az út az emberiség igazi, emberi történelmének kezdetéhez, hiszem azt is, hogy minden becsületes szó, ami az emberi értékek tiszteletéből, az emberi szolidaritás öntudatából fakad, az végső fokon ennek a proletariátusnak szolgál és nem lehet másképp: a fasizmus ellen irányul.

Írni csak a szolgálatnak egy módja. Ilyen értelemben hiszem, hogy ma nincs politikamentes irodalom, és ez az oka, hogy egy, a világban ma hazátlan nyelven, író maradtam. Írni, mert van egy végtelen adósságom, melyet, tudom, sose fogok leróni — de egy ilyen adósságnak jegyében élni és dolgozni erkölcsi igazolást adhat egy gyenge ember életének is. Talán a legtöbb, amit ember elérhet, hogy épp igazságkereső útjának minden kerülőjével, minden ellentmondást megpróbálva, se maga, se más előtt semmit el nem titkolva, válik tanúságtétellé egy igazság mellett.

Szemben a bíróval rovom a betűket, mindig szemben a bíróval, s felvetődik a kérdés: szabad volt-e, mikor nemcsak barátok, hanem ellenségek füle hallatára is beszélek, szabad volt-e vérbe fojtott magyar diktatúráról szólva, mindent megmondani ? Nemcsak szabad volt, hanem kellett. A magyar proletárdiktatúra köztulajdonná tette a gyárat, a bányát, a bankokat, a házakat, a földet, a magyar proletárdiktatúra négy hónapig mint egy lidércnyomás nyugtalanította a világ leghatalmasabb kapitalista államait, négy hónapig a maga testével fogta fel azokat az ütéseket, melyek nélküle a ma hatalmas orosz testvérét érték volna. Nincs az az igazság, melyet kimondani a magyar proletárdiktatúra érdekében megengedhetetlen volna. A proletárforradalom a kapitalizmus dögletes levegőjében felnőtt embereket kapja örökségbe. Minekünk nincs szükségünk hazugságra, s forradalmi írónak lenni nem azt jelenti, hogy úgy kell tennünk, mintha a forradalmat gyönyörűnek vélnénk. A forradalom céljai gyönyörűek, és a mai társadalom gyilkosabb minden forradalomnál. Mi a forradalom céljait akarjuk, s azért akarjuk mielőbb s minden konzekvenciájában a forradalmi erőszakot.

 

Sinkó Ervinnek (1898—1967), a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom fontos szereplőjének, az értelmiségi-forradalmárnak és a jelentős írónak életútját és életművét még mindig kevéssé ismeri a magyar olvasó, holott legfontosabb könyvei magyarul is hozzáférhetőek. Annak a nagy nemzedéknek volt a tagja, amelynek alapélménye a 19-es proletárforradalom, a Magyar Tanácsköztársaság lett, s amely a forradalom leveretése után szanaszét szóródott. Sinkó életútja nemzedéktársai között is a leginkább kanyargós. Egészen fiatalon Szabadkáról Budapestre utazott, hogy az elkövetkező események részese lehessen. 1919-ben a Budapesti Központi Munkástanács tagja, Kecskemét majd a Szovjetház városparancsnoka. A forradalom leveretése után Bécsbe emigrált, innen Jugoszláviába ment (1926— 1932), majd rövid időre Párizsba, onnan pedig néhány évre Moszkvába utazott. Azután ismét Párizsba vándorolt át, majd a közeledő világháború elöl visszatért Jugoszláviába. A háború alatt részt vett a jugoszláv partizánmozgalomban, olasz fogságba esett, sikerült életben maradnia. A zavartalan alkotómunka feltételeiben csak élete utolsó két évtizedében részesült. 1945 óta Zágrábban élt, 1959-től haláláig az újvidéki egyetem magyar tanszékét vezette, a Jugoszláv Tudományos és Művészi Akadémia rendes tagja volt. 1919 után először 1963-ban, majd 1965-ben még egyszer járt Magyarországon. E különleges életút alapélményeiről, Sinkó útjáról a forradalomig és a forradalmi világnézetig hitelesen tájékoztat a Szemben a bíróval című szöveg.

 

JEGYZETEK

[1] A verssorok, melyeket a magyar proletárdiktatúra politikai rendőrségének főnöke, Korvin Ottó kivégzésé előtt írt naplójában idéz [ez a napló az Europe 1933 novemberi számában megjelent], Ady Endre verseiből és Ady Endre Baudelaire-fordításaiból valók.

Related Posts